Jó-e vagy sem, ha egy kisgyereknek testvére születik? Mit vált ki egy gyerekből, ha kistesója születik? Hogyan éli ezt meg a szülő? És mit tehetünk szülőként azért, hogy a testvérféltékenységet normális mederben tartsuk? Pedagógus szerzőnk írása, aki maga is kisgyermeket nevel. Egy testvér a legcsodálatosabb dolog, amit a gyerekednek adhatsz. Ha testvéred van, soha nem leszel egyedül, mindig lesz kire számítanod. Lesz egy szövetségesed, akivel jóban-rosszban kitartotok egymás mellett, és szembe mehettek akár az egész világgal, vállt vállnak vetve. Ezekre a romantikus képekre gondol a legtöbb szülő, amikor második gyermeket vállal.
 
A valóság azonban az, hogy nagyon ritka az igazán szerető, őszinte és mindenféle negatív érzelmektől mentes testvéri kapcsolat. Még a Biblia is egy testvérgyilkossággal kezdődik, Káin féltékenységből megöli Ábelt, a tulajdon öccsét.

Ismerek olyan embert, aki úgy jellemzi az életét, hogy tökéletes szeretet és harmónia uralkodott a családjukban, amíg meg nem született a testvére. Utána viszont elromlott minden és boldogtalan lett a gyermekkora.
 
Mi hát a valóság? Jó vagy rossz, ha valakinek testvére születik? Esetleg egyszerre mindkettő? Szülőként hogyan lehetünk benne biztosak, hogy valóban jót teszünk a gyerekünkkel, ha megajándékozzuk egy testvérrel? Mit tehetünk annak érdekében, hogy a teljesen normális testvérféltékenységet a minimálisra csökkentsük és valóban összetartó, szerető testvéreket neveljünk?

A munkám során rengeteg emberrel találkoztam, számtalan élettörténetet ismertem meg. Ezekből osztok meg itt párat, hátha segítségére lesz néhányotoknak, akik pont ezzel a problémával küzdötök.
 

Szereted a testvéredet?  - Ezt válaszolták a felnőttek erre a kérdésre

Egy alkalommal az egyik tanítványom látványosan összetörve érkezett az órára. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, sírva mesélte, hogy a gyerekei valósággal gyűlölik egymást, és a hétvégén már szinte elviselhetetlenné vált a torzsalkodásuk. Kiderült, hogy a kezdetektől nem találják a közös hangot, folyamatosan megy köztük a szurka-piszka, intrikálás, rivalizálás, és a helyzet ahelyett, hogy javulna, az idő múlásával csak egyre rosszabb lesz. Szegény nő teljesen kétségbe volt esve, tanácstalan volt, hogy mit tegyen, töprengett, hogy hol rontotta el.

Gyors körkérdést intéztem a csoport többi tagjához a témával kapcsolatban. A válaszaik megdöbbentőek és egyben lesújtóak voltak.

Az egyik fiatalember elmondta, hogy már több mint tíz éve nem áll szóba a bátyjával, annyira utálják egymást. Az elbeszélésből az derült ki, hogy a szüleik egyfolytában versenyeztették őket, ami helyrehozhatatlan károkat okozott a kapcsolatukban.

Egy hölgy azt mesélte, hogy gyerekkorukban a szülei állandóan a négy évvel idősebb nővérére bízták őt, amit a nővére ki nem állhatott, és amint a szülei nem látták, alaposan elverte őt. Az ő kapcsolatuk is annyira elmérgesedett, hogy évek óta még telefonon sem beszélnek egymással.

Egy idősebb hölgy pedig a másik végéről élte meg a dolgot. Ő volt az, akire gyerekkorában folyton rábízták az öccsét, amivel gyakorlatilag elvették a legszebb, gondtalan gyermekéveit. Elmondása szerint ő azért szerette az öccsét, de a mai napig nem tudta megbocsájtani, hogy neki kellett állandóan pesztrálnia a fiatalabb testvérét.

Összesen hat ember volt a csoportban, de egy sem volt közte, aki igazán, szívből szerette volna a testvérét.

Ez komolyan elgondolkodtatott és elkezdtem másokkal is beszélgetni a témáról. A válaszok a legtöbb helyen hasonlóak voltak: vagy igen feszült viszonyt ápoltak a testvérükkel, vagy semleges kapcsolatban álltak vele. Annyira kevesen nyilatkoztak őszinte odaadással a testvérükről, hogy a mai napig név szerint fel tudom sorolni őket.

Kizárólag a szülők hibája, ha a gyerekek nem szeretik egymást?

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért van ez így. Az említett csoportbeszélgetés alapján egyértelműen azt szűrtem le, hogy a szülők helytelen nevelési módja nagyban okolható a kialakult állapotért.

Aztán egy műsorban egy pszichológus megadta a választ a kérdésemre. Elmondta, hogy a testvéri kapcsolat egy roppant bonyolult rendszer, amit kisebb-nagyobb mértékben megmérgez a szülők, elsősorban az anya kegyeiért történő rivalizálás. Ahogy ezt a szakember kimondta, megvilágosodtam: egyértelműen a szülők hibája, ha a gyerekek nem szeretik egymást!

Elkezdtem ilyen szemmel figyelni a szülő-gyerek kapcsolatokat és rájöttem, hogy nagyon sok szülő elfogult valamelyik gyermekével szemben. Vagy a nagyobbal, mert ő az elsőszülött, vagy a kicsivel, mert ő a család szeme fénye. Van olyan anyuka, aki jobban szereti a lányát és olyan apuka, aki előtérbe helyezi a fiát. Sokan nem is csinálnak titkot belőle, hogy ez vagy az a gyerek a kedvenc. Ez pedig érthető módon feszültséget szül a többi gyerekben. Hiszen mindenki ugyanúgy vágyik a szülei elismerésére, szeretetére.

Amióta Fanni megszületett és sokat vagyok gyerekes családok közelében, megtapasztaltam, hogy szerető, összetartó testvéreket nevelni mennyire nehéz feladat és milyen rengeteg munkával jár.

A baj ott kezdődik, hogy a legtöbb szülő úgy áll hozzá, hogy megajándékoztalak egy kis tesóval, a legklasszabb dologgal, ami történhet veled, kutya kötelességed hát szeretni őt. De ha a gyerek szemével nézzük az eseményeket, mindjárt másképp fest a dolog. Anya egyszer csak eltűnik pár napra, majd hazaállít egy csecsemővel, aki eszik, alszik, ordít és elragadja a kisgyerek számára legnagyobb kincset: az édesanyja osztatlan figyelmét. Miért is kéne szeretnie a számára vadidegen csomagot, aki egyik pillanatról a másikra fenekestől felforgatja az addigi életét?

Fülemben csengenek egy kollégám szavai, aki szomorúan mesélte, mennyire megviselte a hároméves fiúkat a kistestvér érkezése. Az addig életvidám kiskölyök dührohamokat kapott, és úton-útfélen a földhöz vágta magát és tombolt.


"Egy anya feladata, hogy ügyesen laívírozzon a két gyerek között"

Nagytesó szemszöge: "Anya már nem csak az enyém"

Ahogy a szakember is kijelentette a fentebb említett műsorban, egy testvér születése kisebb-nagyobb mértékben trauma a nagytesó számára. Még, ha esetleg ő is vágyott a testvérkére, akkor is sokszor nehéz feldolgozni, hogy Anya már nem csak az övé, és folyton osztozni kell a figyelmén egy másikkal. A gyerekek ezért sokszor az anyán állnak bosszút.

Egy anyuka például elkeseredve mesélte, hogy a Fannival egyidős kisfiát annyira megviselte a kistestvére születése, hogy teljesen ellökte őt magától. Korábban csodálatos kapcsolatuk volt, amin mély sebeket ejtett a tesó érkezése. Hallottam egy másik hasonló esetről is, ahol a kislány úgy megsértődött az anyukájára, amiért az szült még egy gyereket, hogy közölte, neki már nincs anyukája, csak apukája. Ezek persze kirívó esetek, de előfordulhatnak.

Én úgy látom, hogy minél erősebb a kötődés anya-gyerek között, annál nehezebb feldolgozni a nagy tesónak a kicsi érkezését - és annál nehezebb az anya feladata, hogy ügyesen lavírozzon a két gyerek között.

Miért éreznek a kétgyerekes anyukák lelkiismeret-furdalást?

Hány, de hány barátnőtől, ismerőstől hallottam, hogy állandó lelkiismeretfurdalása van, mióta kétgyerekes anyuka lett! Egyfelől kínozza a tudat, hogy a nagyobb gyereknek már nem tudja megadni azt a figyelmet és törődést, mint korábban, a második felé pedig gyötri a bűntudat, hogy eleve nem képes neki annyit adni magából, mint az elsőszülöttnek hajdanán.

És ott van még szegény Apa, aki egyre hátrébb sorolódik a ranglistán. Az igazi, vérbeli apák ezt persze nem veszik zokon, de vannak, akik nem tudják elviselni, hogy egyre kevesebb jut nekik a feleségükből.

Egy számomra érdekes statisztika szerint a házasságok 70%-a megy tönkre és végződik válással a második gyerek születését követően. Őszintén szólva nem csodálkozom ezen, mert még egy gyerek érkezése is fenekestől felforgat egy kapcsolatot és sokszor iszonyú terhet ró rá. Az addigi állapot milliófelé törik, amit a feleknek apró darabokból kell újra építeniük. Szerencsés esetben a kapocs még ezerszer erősebb lesz, mint korábban, de sok esetben már nem helyrehozhatóak a károk és a kapcsolatnak vége szakad.

Tényleg akkora baj, ha valaki csak egy gyereket akar?
Ahogy múlik az idő, egyre többen teszik fel a kérdést, hogy mikor jön a második gyerek. Én pedig ilyenkor kínban vagyok, hogy mit feleljek.

Ha az igazat válaszolom, hogy mi nem tervezünk másodikat, sokan úgy néznek rám, mint a véres rongyra, az anyák szégyenére, aki megfosztja gyermekét a testvér csodájától.

Ha azt felelem, hogy úgy érezzük, hogy mi csak egy gyereket tudunk tisztességben felnevelni, jön az „okos” válasz, hogy ahol egy elfér, jut hely kettőnek is, és hogy Fanni kinőtt dolgai pont jók lesznek a második gyereknek. Ha ezt a választ tényleg komolyan gondolják, (amit kétlek) akkor szerintük garantált, hogy lányunk lesz. Akinek második gyerek lévén már nem jár ugyanaz a bánásmód, mint az elsőnek, vagyis be kell érnie mindenből a használttal. A kérdés csak az, hogy ha netán fiúnk születik, azt is járassuk Fanni kinőtt ruhácskáiban?

Abba már bele sem megyek, hogy nem anyagi értelemben tudunk egy gyereket vállalni. (Bár megjegyzem, hogy egy gyereket nem csak öltöztetni kell. Mi van később, amikor különórákra szeretne járni vagy netán fizetős egyetemre menni?) Én elsősorban arra gondolok, hogy legjobb tudásom szerint egy gyereket vagyok képes a legnagyobb szeretetben, békességben és harmóniában felnevelni. Olyan gyerekkort biztosítani neki, amit megérdemel. Akinek eddig ezt megemlítettem, lazán legyintett egyet, mondván, alábecsülöm magamat.

Nem minden anyának való a több gyerek
Pedig az elmúlt öt év varázslatos utazás volt a lelkem legmélyére és olyan önismeretre tettem szert, amiről korábban álmodni sem mertem. Teljesen tisztán látom magamat minden hibámmal és erényemmel együtt. Tudom, hogy mivel tudok megbirkózni és mi az, ami meghaladja az erőmet. Tudom, hogy Fanninak csodálatos édesanyja vagyok, az utolsó csepp véremet szívből neki adom, de azzal is tisztában vagyok, hogy egy második gyerek mellett ez a varázslat, amiben élünk, darabjaira hullana szét.

Figyelve az édesanyákat rájöttem, hogy vannak több gyerekes és egy gyerekes típusú anyák. Nos, én egyértelműen egy gyerekes édesanya vagyok. Az a fajta lazaság és vagányság, ami ahhoz kell, hogy jó anyja tudj lenni több gyereknek, belőlem teljes mértékben hiányzik.

"Kistestvértípusú" és "nagytestvértípusú" gyerekek
A gyerekeket figyelve pedig arra jöttem rá, hogy vannak jó „testvéralapok” és kevésbé jók. Az első kategóriába azok a gyerekek tartoznak, akik maguk is ösztönösen vágynak a tesóra, alapból megvan bennük a nagytesóság. Az ilyen gyerekek (főleg a lányok) a játszón keresik a kisebbek társaságát és szeretettel pesztrálják őket. Velük könnyebb dolga van a szülőknek a második gyerek érkezésekor. Ha van is némi féltékenység, könnyebb túllendülni rajta azzal, hogy bevonják őket a pici körüli teendőkbe, éreztetik velük, hogy milyen fontos részei a családnak.

A második kategóriába tartozó gyerekek szüleinek sokkal nehezebben megy az új családtag elfogadtatása. Az én lányom is ebbe a csoportba tartozik. Soha nem vágyott kistesóra, sőt, kifejezetten rossz néven vette, ha kisebb gyerekeket babusgattam. Régebben azt hittem, hogy kifejezetten egyedüli gyerek, annyira kisajátított magának. Most már tudom, hogy kistestvér-típus. Azt nem tudná elviselni, ha egy öccse vagy húga lenne, viszont imádna egy pár évvel idősebb nővért.

Második gyerek: társadalmi elvárás vagy valós igény?

Korábban komolyan dühített, most már csak mosolygok, amikor azt éreztetik velem, hogy Fanninak milyen sanyarú sorsa van, amiért nem lesz testvére. A minap egy hölgy olyan sajnálkozó képpel nézett Fannira, mintha legalábbis gyógyíthatatlan betegségben szenvedne, amikor megtudta, hogy nem lesz második gyerek nálunk. Olyankor hirtelen már nem számít, hogy milyen szerető, gondoskodó, felelősségteljes szülei vagyunk Fanninak, csak az, hogy „egyke” lesz, ahogy mondani szokták.

Az egy gyerekes anyákat sokszor becsmérelik, amiért megfosztják a gyereküket a testvér csodájától. Feltűnt viszont, hogy a gyerekeikkel nem törődő, sok gyerekes anyákat nem éri vád. (Ez egy külön kategória, természetesen nem az akarom mondani, hogy akinek sok gyereke van, az nemtörődöm.) Olyat még soha nem hallottam, hogy „Te minek szültél még egy gyereket, mikor a többit sem bírod rendesen ellátni?”

Engem viszont sokszor megbélyegeznek, amiért érett fejjel végiggondolom, hogy mi a legjobb a lányomnak és a családunknak és a többség elvárásával szembe merek menni.

A testvér a köztudatban valami olyan dolog, ami jár az elsőszülöttnek. Egy barátnőm fogalmazta meg nagyon szépen, hogy ő csak és kizárólag akkor fog másodikat szülni, ha ugyanúgy vágyik rá, mint az első gyerekére vágyott. Pusztán társadalmi elvárásból nem fog neki a családbővítésnek. Maximálisan egyetértek vele.

Egy gyerek nem attól lesz boldog, hogy testvére születik-e vagy sem

Ricsivel, a férjemmel sokat beszélgettünk a gyerekkorunkról. Mindketten egyformán boldogok voltunk, noha neki nincs testvére, nekem pedig kettő is van. Egy gyerek nem attól lesz a legboldogabb, ha testvérrel ajándékozzák meg a szülei, hanem ha feltétel nélkül szeretik és éreztetik vele, hogy számukra ő a legnagyobb kincs a világon.

Hiába van valakinek testvére, ha a szülei közben egyfolytában marják egymást és pokol az életük. Akkor igazi kincs a testvér, ha mellette a szülők szeretetben, boldogságban élnek, az összes gyereket egyformán szeretik és megtanítják nekik a testvéri szeretet. Mert sok esetben ez nem jön magától, a szülő feladata úgy nevelni a gyerekeket, hogy szerető, összetartó és ne versengő, gyűlölködő testvérekké váljanak.

Az, hogy ez mennyire sikerült, csak felnőttkorban derül ki. Sok olyan testvérpárról tudok, akik gyerekkorukban csodálatos kapcsolatot ápoltak, felnőttkorukra viszont elmérgesedett a helyzet. Az egyiknek bejött az élet, boldog házasságban, jó anyagi körülmények között él, gyerekeket nevel, sikeres a szakmájában. A másik nem találja a párját, vágyakozik a gyerek után, de nem jön össze, épp hogy kijön a fizetéséből. Ha nincs meg az igazán szoros véd- és dacszövetség, ez épp elég ahhoz, hogy a testvérek eltávolodjanak egymástól.

Legutóbb az egyik anyuka azon kesergett, hogy a korábban imádott öccsével szinte teljesen megszakadt a kapcsolatuk, mióta annak párja lett. A barátnő ugyanis ki nem állhatja az említett anyukát és emiatt teljesen elmarta a testvéreket egymástól.

Egy szerető testvér valóban a legcsodálatosabb dolog a világon. Ennek eléréséhez viszont szülőként rengeteget kell tennünk. Nem elég megszülni a második, harmadik gyereket, keményen meg kell dolgozni érte, hogy a gyerekek között valóban létrejöjjön az a bizonyos eltéphetetlen, egész életre szóló kötelék.

Szerző: Tömösi-Kerékgyártó Andrea pedagógus, egy kislány édesanyja, Lányomnak az életről Facebook oldal írója
Fotó: Pixabay