Vannak gyerekek, akik az anyától való függést átfordítva követelőzők, irányítók, esetleg zsarnokok próbálnak lenni, akiket a felnőttek szolgáljanak, kiknek így a kezében van a keretadás, szabályfelállítás (pl. mit vegyen fel anya, kivel találkozhat, vagy mikor feküdjenek le a családtagok).

„Én nem mondok nemet a gyerekemnek…”
A túlzott engedékenység következményei
Sokszor halljuk a szülőktől, hogy nem értik gyereküket, miért ilyen erőszakos, követelőző, hisz ő maximálisan szereti, mindent magad neki.
Talán pont ez a kulcsszó, a „minden”, hisz a mindenségben a gyerek elveszik, mert nincs határ, és itt érthetjük meg az engedékenység mibenlétét, problémáját.
Ismerős ugye, hogy bizonyos helyzetekben nem tudunk nemet mondani és ez még jó érzéssel is tölt el. Azonban mi történik, ha már akkor is igent mondunk, amikor nemet érzünk, mert félünk, hogy ezért megharagszik ránk a gyerekünk és mi lesz, ha nem szeret ezért minket.
A gyerekeink mindig ráéreznek félelmeinkre, és addig provokálnak minket, míg nem változtatunk, vagy lojálisak velünk és kielégítik szükségleteinket (pl. irányítanak minket, mert megérzik, hogy erre vágyunk).

Gyerekeink reakcióiban mindig látjuk önmagunkat (félelmeinket, vágyainkat).

Ha egy gyerek nem tapasztalja meg a nemet, ha helyette cselekszünk, akkor olyan, mintha „vattagombolyag”-ba csomagolnánk. Nem tudja az erejét felmérni, de a határokat sem, hogy mikor meddig mehet el, nem érzi, mikor ütközik „neki valakinek, valaminek”.
Az agresszió hátterében sokszor az elbátortalanodás áll és a durva gyereknek az önállóan szerzett sikerre van szüksége, valamire, amiben jó, ügyes, és természetesen szüksége van világos, biztonságot adó keretekre is.

Az elkényeztetés tehát egyrészt azt jelenti, hogy átengedjük az irányítást, megengedjük, hogy a gyerek irányítson minket (igent mondunk) és a feladatoktól, nehézségektől, külső környezettől is féltjük őket.
Következményként megemlíthető az óvoda-, illetve iskolafóbia, amikor a gyerekek nem tudnak más csoportnak részei lenni, mert az kívül esik a családi „üvegbúrán”.
Más esetben veszélyes világként kódolva az ovit, iskolát, ellenséges agresszív védekezést építenek ki.
Még egy következmény, amikor a gyerekek sorozatos betegeskedők lesznek, hisz testi szinten sem tudnak védekező mechanizmust felépíteni magukban, mert pl. folyamatosan túlöltöztetik őket, vagy a túletetés miatt étvágytalanok lesznek.

Miért kényeztetjük ennyire gyerekeinket?
Legelőször is le kell szögeznünk, hogy nem akarunk rosszat, sőt sok jót akarunk megadni gyerekeinknek. Nem vagyunk rossz szülők, csak valamit nehéz kimondanunk: a „nemet” és valamit nehéz megtennünk: elengedni őt, mert félünk.

Nemet mondani nehéz, mert a tagadás a rosszal függhet össze. Így ha tagadunk, visszautasítunk, akkor az a rossz. Ezért rosszak vagyunk?!
Talán gyerekkorunkban sem mondhattunk nemet, mert akkor rossz gyereknek tartottak, így jó kislányok lettünk és szerettek minket.
Ha igent mondunk, talán jó anyák lehetünk. Ez viszont egy téves logika következménye, amit tévesen építettünk be. Tökéletes, jó anyának lenni mindig „irreális” vágykép. Legyünk „elég jók”, amibe belefér a nemet mondás, az érzések felvállalása is (pl. nincs kedvem, haragszom, fáradt vagyok).
Higgyük el, hogy a gyerek akkor is szeretni fog, ha éjjel pirítóst akar enni, és én nemet mondok erre.
Szeretni fog akkor is, ha mi döntünk, bár valamikor ebben minket bizonytalanítottak el gyerekkorunkban, így felnőttként is átadjuk az irányítás jogát a másiknak (anyának, férjnek, gyerekeinknek). Persze ez nem azt jelenti, hogy gyerekeinknek ne legyen szava (pl. melyik szoknyáját vegye fel a kikészített ruhadarabok közül vagy fogmosás előtt vagy után szeretne társasozni egyet).

Szabályok márpedig kellenek!
Nem várhatjuk el azonban, hogy ő döntsön abban, mikor álljunk munkába, menjen-e iskolába vagy kell-e esti fürdés, vagy reggel mikor érjen be az óvodába.
Ismerek olyan családokat, ahol óvodába 10 órára, iskolába 10-11 órára érnek csak be.
Ne felejtsük el, még ha örül is a gyerek, hogy kielégítettük vágyát, ez neki nagy teher és felelősség. Ilyen gyerekek nyugtalanok és várják a mi lépésünket, hogy határt szabjunk.
A keret megnyugtat és ez nem azonos a ketreccel.
Ismertem egy anyát, aki túlóvás miatt nem engedte egész napra óvodába 6 éves gyerekét. Mikor megemlítette gyerekének, hogy ott is aludhatna délután az oviban, az anya meglepődve és kicsit megkönnyebbülve mondta el, hogy „mintha egész életében erre vált volna” a gyereke.
Anyja most már képes volt elengedni őt, és ez nagy bizalomépítő.
A gyerekek tehát várnak tőlünk egy világos határt, amit már az életkoruk is megkíván.


Túl szoros kapocs
A túl szoros anya-gyerek kapcsolat szimbiózisának (szimbiózis = kölcsönös egymásra utaltság) fenntartását leggyakrabban az egyke ill. legkisebb gyerekek helyzete váltja ki, hisz azt gondoljuk, hogy utánuk már nem élhetjük meg azt, hogy szükség van ránk.
Ennek a „mi egyek” vagyunk tudattalan érzésnek a lenyomatai a mindennapokban úgy jelennek meg, hogy etetjük, bár már óvodás, pelenkázzuk, pedig 4-5 éves, vagy megírjuk helyette a házi feladatokat, pedig jó tanuló, vagy magántanulóságot kezdeményezünk, mert mi tudunk neki segíteni.

A fentiek nem jelentik azt, hogy akkor mostantól mindenben mondjunk nemet, és soha se óvjuk, ne segítsük gyerekeinket, hiszen ez a gyerekeket ugyanúgy elbizonytalanítja, és nem értené mi lett velünk. Fő a fokozatosság és az arányosság.
Keressünk 2-3 olyan területet, feladatot, ahol a gyereknek önállóságot adunk, abban biztassuk és éreztessük, hogy a sikere, az ő „nagysága” nekünk is fontos.
Ha azt érzi, hogy ügyes vagy jó valamiben, akkor másokat is jónak él meg.
Sose késő elkezdeni a változtatást, a végletesség elkerülésével. Hisz a másik véglet lehet a túl szigorú nevelés.

Polgár-Nagy Ágnes
pedagógiai-szakpszichológus
individuálpszichológiai tanácsadó