„ ’Azt hiszem, drágám, elkaptam valamit, ma nem megyek dolgozni.’ - Tompa orrhang, szemhéjak félárbocon. Egészen hétköznapi helyzet. De akkor miért érzek mégis ekkora frusztrációt? Drága férjem, őszintén sajnálom, hogy megfáztál, de azt hiszem, most irigykedem...”

„Szégyen, nem szégyen, a forró tea főzögetése és a homloktörölgetés nem vált ki belőlem annyi együttérzést, mint amennyi a nagykönyvben meg van írva. Sőt, az ilyen helyzetekben leginkább azt érzem, hogy egyre csak nő bennem a feszültség. 
Az itthoni feladatok és a napi rutin, amik összetartják a mindennapjainkat és működtetik a családot, most csak az én vállamon vannak – és tehetetlenül nézem, ahogy elúszok velük.
 

Bevallom, mikor bejelented, hogy beteg vagy, azonnal belém hasít, hogy ’Kész, ennyi’, felmegy a vérnyomásom és egyszerűen bűntudattal vegyes irigységet érzek! 
Nem hibáztatlak a betegségért, de basszus, ember vagyok... 
És féltékeny.

Esküszöm, néha azt kívánom, bárcsak én is beteg lehetnék. Pontosabban: bárcsak betegen én is csak így lefekhetnék! Pihenni. Lekapcsolódni mindenről. Gyógyulni. Akkor előbújni, amikor tényleg jobban érzem magam. 

Nekem a betegség nem arról szól, hogy rosszul vagyok. Én nem lehetek rosszul.

Beesett szemekkel, hőemelkedéssel is elviszem a gyereket az iskolába.

Mardosó, kaparó torokkal is végigülöm a szülői értekezletet. Majd miután hazavánszorogtam, hasogató fejjel és égő szemekkel még összehajtogatom a ruhákat, megfürdetem a gyereket, tizennyolcszor eléneklem az ágy mellett az „Erdő szélén házikót” és arra ébredek éjszakánként háromszor, hogy mellém tesznek egy síró babát, akit vissza kell altatnom...

Az összeesés határán, eldugult orral és szédelegve is letakarítom az asztalt, elpakolok, előkészítem a másnapi reggelit, rendezem a kutyát…
És ha meg is kérlek valamire, ellenőriznem kell, megírtátok-e a házit a nagyobbikkal, van-e még itthon tápszer, evett-e a kutya és hogy be lett-e hozva a mai posta...

Amikor én beteg vagyok, nem érzem, hogy ez a tény bármennyire is számítana. Az élet megy tovább olyankor is. Nektek biztosan.

Nem azért írom ezt, hogy rosszul érezd magad, hiszen nem tehetsz semmiről. Csak azt akarom, hogy tudd, miért sóhajtok akkorát, mikor közlöd, hogy nem érzed jól magad és itthon maradsz. Ha ilyenkor ideges vagyok, nem haragszom, hidd el. Sőt, látom, ahogy két alvás között most is kiteregetsz, tartod a babát, amíg főzök, és elmosod az ebédről maradt tányérokat - szóval még most is keresed, hol lehetsz hasznos. Igazán szerencsés vagyok.

 
De még így is, néha azt kívánom, bárcsak én is megfázhatnék...
Én is le akarok feküdni!”

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik