A távolba meredve bámultam ki az ablakon, miközben rutinos mozdulatokkal öltöztettem Bencust. Már legalább ötezerszer végeztem ezt a mozdulatsort. Hirtelen eszembe jutottak az előző napi megjegyzések és aggodalom fogott el. Bence 3 éves elmúlt és még igényelte a pelenkát. El kéne már hagynia...elég érett hozzá...akadályozod a felnövését, szóltak a bölcs tanácsok. 

Csakhogy nekik fogalmuk sincs, próbálkozásunkat milyen régóta nem koronázza siker.

Pont mint egy éve. A külvilág akkor is pontosan tudni vélte, hogy Bencusnak két évesen bizony illene már leszoknia a mellre kéredzkedésről. De ha egyszer nekem sem volt ellenemre, sőt, a legmeghittebb kapcsolódásként éltem meg a szoptatást? Emlékszem, mikor Bence 2 éves lett, sokasodni kezdtek a külvilágból érkező megjegyzések, a kényelmetlen helyzetek, és fojtogatott a magyarázkodás kényszere. Miért nem hagynak békén? - gondoltam akkor is, és most is.
Már lassan megkérdőjeleztem magam. Éjjelenként alvás helyett is azon morfondíroztam, a szívemre hallgassak-e, avagy tegyek eleget a gyorsan ítélő, kéretlenül is véleményt alkotó külvilágnak?
Akkor az ösztöneimre hallgattam, bár nem volt könnyű abban a „zajban”. Szerencsére Kornél ebben is mellettem állt.

Az a betegség oldotta meg végül a dolgot. Bencus lázas lett, és amint kis feje a párnára ért, már aludt is, úgy, ahogy volt - bújás és szopi nélkül. Akkor ott, mellette, a párnába sírtam bánatom, elgyászoltam szívem egy darabkáját, és tudtam, hogy a kapcsolódás eme formáját valami mással kell pótolnom. 

Egyszer minden anya megérik az elengedésre, gondoltam akkoriban. Ahogy azt is, hogy anyaként egy év alatt bizonyára határozottabbá válok. Tévedtem. 

Fogtam a kezemben a fél kilós reggeli „csomagot” és megint megszólalt a fejemben a vészcsengő. Ugyanúgy próbáltam kiszűrni a világ zajából saját gondolataimat, mint akkor. Már három éves. Megint ez a szorongás. Ráadásul nem ismertem senkit, akinek a gyereke ennyi idősen még igényelné a pelenkát, akár csak éjjelre is.

A szobatisztaságra nevelés közel sem olyan egyszerű, mint gondoltam.

Már abban sem voltam biztos, tényleg feszélyez-e a dolog, vagy csak beképzelem. De ha csak ránéztem édes kis arcára, okos szemeire, mindig megnyugodtam. Előbb-utóbb mindenki leszokik róla. Persze örültem volna, ha ez a kis kényelmetlenség is véget érne, és megszabadulnánk a kritikáktól és a furcsálló tekintetektől, de ösztönösen adtam még neki időt. 
Még ez az egy, utolsó, pici dolog, és igazi nagyfiú lesz, gondoltam reménykedve és feszült várakozással.

Másnap megtört a jég.
Bencus elment a mosdóba és nem engedte, hogy segítsek. Levegőt sem mertem venni! Csak némán, magamban ujjongtam. Hurrá! Nagyon ügyes volt, én elhalmoztam dicséretekkel, ő pedig büszkén elvonult játszani. Gyorsan bepötyögtem egy SMS-t Kornélnak, hogy értesítsem a fontos mérföldkőről: Bence ezennel hivatalosan is önálló, ügyes kisgyermek! Nincs több pelusvásárlás, magyarázkodás, nincs több kisbabás kötöttség. Ennek is vége!

Aztán percek teltek el, és én magam elé bámulva még mindig a mobilt szorongattam. Nem értettem, miért, de a gyomrom tájékán újra érzem a szorítást. Vagy talán inkább a szívem környékén…? Egyedül akartam lenni. Bemenekültem a vécébe, mint mindig, ha nyugalomra vágytam. Csak pár perc. Annyi elég lesz, tényleg.

Sírásom a falakon kívül az égvilágon senki sem hallotta.

 

Fotó: Freepik