A gyermek tüneteinek, zavarainak, nehézségeinek oka a családi neveléssel hozható összefüggésbe. W. Winnicott „elég jó anya” elméletére utalva, azt kell kihangsúlyoznunk, hogy persze nem az a cél, hogy tökéletes anyák legyünk, hisz addig vagyunk egészségesek, amíg azt érezzük, hogy mi is hibázhatunk és a tökéletesség elérhetetlen.

Az viszont elérhető, hogy átlagosan jó, elég jó anyák, apák lehessünk, akik persze nem mindig a legmegfelelőbb reakciót, megoldást nyújtják a gyereknek.
Talán ezért is tudjuk elfogadni, hogy gyerekeinktől se várjuk el, hogy mindig okosak, ügyesek, jók, illedelmesek legyenek.
Sokszor hibásnak véljük magunkat, másokat, de negatívumainkat a sok-sok pozitív, helyes cselekedet általában kompenzálni tudja.

„Ki az úr a házban?” – gondolatok az elkényeztetésről és a túlzott szigorról.
A családi nevelés sokfélesége közül most kettőt választottam ki, melyek ellentétesnek hatnak, és két ellentétes nevelési elvre, szülői érzelemre épülnek, mégis van egy közös aspektusuk, mégpedig: akkor is ha elkényeztető vagyok, vagy ha túl szigorú, a cél a tökéletes ideálkép fenntartása magamról.
Az ilyen alapokon nevelt gyerekek hasonló tüneteket, nehézségeket élnek át, kevés lesz az önbizalmuk, önállótlan vagy harcos gyerekekké válnak.

Még egy hasonlóságot emelnék ki a két nevelési stílusban, mégpedig az együttműködés hiányát. Ez azt jelenti, hogy a szülő-gyermek kapcsolatban valaki átveszi, és kezében tartja az irányítást minden téren, legyen az anya, apa vagy a gyerek, megnehezítve ezzel a közös élményeket, közös problémamegoldásokat, és a közösség örömteli átélését.

„Széltől is óvlak…”. A túlóvás veszélyei
Nézzük akkor az elkényeztetést, melynek két típusa van, a túlóvás és az engedékenység.
Munkám során többször találkoztam olyan gyerekekkel, akik nehezen illeszkedtek be az óvodába, iskolába. Emlékszem egy kisfiúra, akire az anyukája még 3. osztályban is a folyosón vigyázott, mert „csak így maradt az iskolában”
Miért? Háttérben a túlóvás állt.

A szülői nevelés céljai közül, melyet A. Adler hangsúlyozott elsőként, az erőt, önbizalmat, önállóságot adó bátorítást emelném ki.
Bátorítsuk gyerekünket egészen a kezdetektől fogva, amikor gyermekünk képes megfordulni a kiságyban, elmászni a kockáért, lerajzolni a kígyót, egyedül játszani a szobájában, apuval maradni otthon, segítség nélkül felvenni a pólót, egyedül kanalazni a levest és képes ott maradni az óvodában, az iskolában, képes nélkülünk is boldogulni, „nélkülünk is boldog tud lenni”.
Ezt a folyamatot az elkényeztetés nehezíti meg leginkább.
A túlóvás (mindentől féltjük) és az engedékenység (mindig igent mondunk) gyökere a csecsemőkorra nyúlik vissza, hisz gyermekünk kicsinek, magatehetetlennek születik, ezért óvnunk, féltenünk kell, és helyette kell megcsinálnunk szinte mindent, hisz fogni, ülni, járni és beszélni sem tud.
A gyermek így születés után kisebb értékűnek éli meg magát, hisz egyedül - a felnőtt nélkül - nem képes létezni.
Nevelési Tanácsadóban, ahol dolgozom, gyakran találkozom olyan óvodással, iskolással, sőt gimnazistával is, aki ezt a kisebbértékűségét fenntartotta és a mai napig a „nem tudom”, „egyedül nem vagyok képes”, „segíts”, „más oldja meg helyettem” érzéssel élnek.

Biztos átéltük már, hogy gyerekünk fizikálisan, intellektuálisan képes lenne véghezvinni dolgokat, ám bátortalanul áll és segítségünket várja, vagy követeli.
Vajon miért?!
Ha gyerekünknek mindenben segítünk, helyette kanalazzuk az ételt, rajzoljuk le a csiga-bigát, köszönünk az utcán, gyűjtjük a gesztenyét az óvónéninek, számoljuk ki a matek házi feladatot, akkor a gyerekünk nem éli át az „én képes vagyok” érzését. Nem bízik magában, mert az ügyes kéz, okos fej - az anya keze, feje -, nem az övé.
Kisebbértékűségére épül önállótlansága, és úgy érzi, mintha még mindig kicsi és egy lenne anyjával. Ilyenkor mi szülők többes szám első személyben is fogalmazunk pl. „rosszak vagyunk”, „nem megy nekünk a tanulás”, „sokat betegeskedünk”, „nem merünk megszólalni”.
Tehát a gyerek nem éli meg különálló énként önmagát, én-tudatát - ami jó esetben 2- 2 és fél évesen kialakul -, így akarata, aktivitása, döntése, felelőssége sincs feladatai felett.
Így nagyon önállótlanná, passzívvá válhat, mindenben az anyai irányítást, a felnőtt aktivitását várja. Ezek a gyerekek sokszor „álbuta”, „álbeteg” „álügyetlen” szerepébe kerülnek.
A kényeztetés azt közvetíti nekik, hogy a szülők által köréjük felállított „üvegbúra” adhat csak biztonságot és az azon kívüli világ, az emberekkel, feladatokkal együtt, nehéz és veszélyes számukra.

Polgár-Nagy Ágnes
pedagógiai-szakpszichológus
individuálpszichológiai tanácsadó