Egy édesanya őszinte vallomása arról, hogy ők hogyan élték meg kislányával az óvodai beszoktatást, milyen keserűségeket és frusztrációkat éltek át gyermekével közösen a beilleszkedés kapcsán, illetve milyennek látja a magyar óvodások hétköznapjait. Az édesanya esete és véleménye nem egyedi... Andreáék története következik. Az óvoda kezdete, és az azzal járó óvodai beszoktatás minden kisgyerek életében egy hatalmas mérföldkő. És habár a fejlődésük szempontjából nagyon hangsúlyos szerepe van ennek az állomásnak, nem minden család életében történik az óvodai beszoktatás zökkenőmentesen.

Egy fiatal édesanya, Andrea írta meg nekünk saját tapasztalatait, élményeit a kezdeti beszoktatással és az óvodai élettel kapcsolatban, nyíltan és őszintén osztotta meg velünk véleményét - így kicsit közelebbről pillanthatunk bele a valós helyzetbe. Véleményével feltehetően nincs egyedül.

Andreáék története következik.


Fotó: Pixabay

„Csenge az első néhány héten boldogan rohant be a csoportszobába”

A mi életünkben jövő héten kezdődik az óvoda. Félelemmel vegyes várakozás van bennem, egyszerre várom és szorongok miatta. Várom mivel az elmúlt három hónap, amit a kislányommal együtt töltöttem kiszívta minden erőmet, és igen nagy szükségem van egy kis szabadidőre, hogy feltöltődhessek. Az elmúlt évünk tapasztalatai alapján ellenben rengeteg kétség fogalmazódott meg bennem az ovival kapcsolatban, mivel mondjuk úgy, a lányom „nem igazán kedvelte meg az óvoda intézményét".

Pedig minden olyan jól kezdődött. Csenge az első néhány héten boldogan rohant be a csoportba, nem volt sírás, anyába kapaszkodás, fájdalmas elválás. Én voltam a legboldogabb anya a világon! Mivel kemény három évet és nyolc hónapot töltöttem együtt Csengével, őszintén mondhatom, hogy mint a Megváltót, úgy vártam az ovit. Végre lesz egy kis szabadidőm! Néhány órát el tudok tölteni anélkül, hogy Csenge félpercenként ordítaná, hogy „Anyaaaa!”. Nincsenek rá szavak mennyire imádom a lányom, mégis elérkezett az ideje annak, hogy egy kicsit leváljunk egymásról. Legalábbis én így hittem.

Eleinte minden jól is ment. Csenge reggelente egy „Sziasztok, megjöttem!” kiáltással perdült be a csoportszobába és úgy kellett elkapnom, hogy egy búcsú puszit adjon. Amikor ebéd után érte mentem feldobva, élményekkel tele viharzott ki, és hazáig be nem állt a szája. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy minden délután, ébredés után egy órán keresztül zokogott. Ez egyáltalán nem volt jellemző rá, nem is tudtam mire vélni. Próbáltam kérdezgetni, de egy ilyen pici gyerek, még ha olyan értelmes is, mint az én lányom, csak nagyon nehezen tudja szavakba önteni az érzéseit.

„Lassacskán ráébredtem, hogy Csenge megannyi frusztrációt él át az oviban”

A nyílt napon aztán alkalmam volt közvetlen közelről megfigyelni az ovis lét mindennapjait. Akkor nagyon sok mindent megértettem. Az elmélet szerint az ovi igazán szuper hely, ahol a gyerekeket hozzáértő pedagógusok fejlesztik, és kortárs csoportban szocializálódhatnak. A valóság azonban nem ennyire idilli. Esetünkben legalább az elmélet fele igaz, mert igazán értő és szerető kezekben van Csenge. Van azonban egy igen nagy baj az óvodákkal kapcsolatban. Mégpedig az, hogy nincs megfelelő kapacitás a gyerekek egészséges elhelyezésére. Az óvodákban ugyanis 25 olykor 30 gyerek van összezárva egy viszonylag kicsi csoportszobában. Egyszerűen nincs elég légterük, a zsúfoltság maga feszültséget gerjeszt. Ráadásul, ha ennyi gyerek önfeledten játszik az bizony igen nagy hangzavarral jár.

Én csupán két órát voltam bent, de valósággal zsibogott a fejem, amikor kijöttem. Már értettem miért fut ki sírva Csenge a teremből és könyörgi, hogy „Anya vigyél haza, fáj a fejem, nem bírom ezt a hangzavart!” Egy érzékenyebb idegrendszerű gyerek számára kész kínzás órákon át elviselni a hatalmas zsivajt, amivel az ovis lét együtt jár.

Csenge főleg a rossz idő beálltával rendszeresen panaszkodott arra, hogy utál öltözködni és az udvarra kimenni. Amikor tanúja voltam az ovis öltözködésnek megértettem miért. A nevelők és gyerekek számára egyaránt iszonyú stresszes 25-30 gyereket felöltöztetni. Pláne télen, amikor több réteg ruhát kell rágyömöszölni a kicsikre. Az egyik még bugyiban üldögél, míg a másik már kabátban áll és ömlik róla a víz. A kiscsoportosok körében mondhatni káoszos állapotok uralkodnak ilyenkor.

„Kiderült, hogy az oviban sokszor szinte ehetetlen ételeket szolgálnak fel szegény gyerekeknek”

Az óvodai étkeztetés egy másik gyenge pontja az intézményeknek. Csenge egy igen jó étvággyal megáldott gyerek. Születése óta odafigyelek arra, hogy egészséges ételeket egyen, ő az az álomgyerek, aki szó nélkül belapátolja a főzeléket, megeszik minden zöldséget és gyümölcsöt. Néhány hónapos oviba járás után egyszer csak azt vettem észre, hogy Csenge válogatni kezd, és nem hajlandó megenni a korábbi kedvenceit. Először nem értettem, hogy miért aztán megvilágosodtam. Kiderült, hogy az oviban sokszor szinte ehetetlen ételeket szolgálnak fel szegény gyerekeknek. A rossz beidegződés pedig rányomta a bélyegét az otthoni étkezéseinkre is. Most három hónap itthoni kosztolás után helyreállt a rend, Csenge újra imád enni. Viszont már előre tartok tőle mi lesz néhány hét oviban elköltött ebéd után.

Az étkezés egy másik szempontból is kényes pontja az ovinak. Ahogy látom, kétféle felfogás létezik a nevelők körében. Az egyik tiszteletben tartja, hogy a gyerek nem eszi meg a felkínált ételt, így viszont előfordulhat, hogy egy finnyás gyerek szó szerint éhezik egész nap. Ráadásul ennyi gyereknél arra sem tud figyelni az óvónő, hogy mindenki elég folyadékot igyon. Így történhetett meg, hogy egy ismerős kislány többször is elájult az oviban. A másik véglet, hogy az óvónő ráparancsol a gyerekre, hogy igenis meg kell ennie, amit elé tesznek, ez viszont szélsőséges esetben (tudok ilyenről) odáig fajul, hogy a gyerek elhányja magát az undortól.

"Csenge egy idő után már nem is akart oviba menni"

Sokan tartják, hogy milyen klassz az ovi, mivel a gyerek számára kitágul a világ. Nálunk ez épp fordítva működött. Mi igen színes, programokban gazdag életet éltünk. Reggelente, ébredés után Csenge első mondata ez volt: „Mi a mai program?” És jött a válasz: „Megyünk a szigetre, Városligetbe, Római partra, Olimpiai parkba, Margarétás/Zöld Péter/Máltai vagy egyéb szuper játszótérre, minden napra jutott valami érdekesség. Főleg az utolsó évünk telt élmény dúsan, mivel már nagyon untam a helyi (amúgy szuper) játszótereket és végre a babakocsit is elhagytuk, ami igen megkönnyítette az utazást.

Csenge megszokta, hogy délelőttönként három-négy órát rohangálhat a szabadban, a friss levegőn. Ezek után érthető, ha szinte börtönnek érezte az ovi falait, és amikor minden reggel azt feleltem a kérdésére, hogy megyünk az oviba, hangosan kiabálva tiltakozott: „Nem akarok oviba menni! Menjünk inkább a Margitszigetre!” Mindez annak ellenére történt, hogy igen gondosan választottunk neki ovit. Vállaltam, hogy inkább messzebbre járunk, és napi egy órát utazgatunk pusztán azért, hogy jó kezekben tudjam.

Az első években, amit a helyi játszótereken töltöttünk rengetegszer nyílt alkalmam megfigyelni a környékbeli óvodák nevelőit, ugyanis bevett szokás, hogy kihozzák a gyerekeket a játszóterekre. Annyi kiégett, megkeseredett óvónőt láttam, hogy elmondani nem tudom. Elborzadva figyeltem, ahogy csoportokba verődve kedélyesen beszélgetnek, a gyerekekre pedig rá sem hederítenek. Ha valamelyik gyerek meg merészelte zavarni a pletykálkodásukat, gorombán elzavarták. Egy alkalommal az egyik kislány a szemem láttára zuhant le a mászókáról, az óvónő egy ideig észre sem vette mi történt!
A látottak hatására kristályosodott ki bennem, hogy a körzetes óvodába biztosan nem adom az imádott lányomat.
 

„Anya, amikor nem vagy velem az oviban, nekem hideg lesz a szívem”

Hatalmas szerencsém van, mert olyan pedagógusra bízhattam Csengét, akiben maximálisan megbízom. Ez nagymértékben megkönnyítette az elválást. De még így is az első néhány hét újdonsága után jött a feketeleves. Csenge zokogott reggelente, kapaszkodott belém és könyörgött, hogy ne hagyjam ott. Amikor kérdeztem mi a baj, a maga alig négy éves módján így fogalmazta meg az érzéseit: „Anya, amikor nem vagy velem az oviban, nekem hideg lesz a szívem.”
Később kiderült, hogy ennél bonyolultabb a helyzet. Egyfelől persze borzasztóan hiányoztam Csengének, úgy két hónap alatt elmúlt az ovi kezdeti varázsa és jöttek a szürke hétköznapok. Viszont az is kiderült, hogy az egyik társa valósággal tönkreteszi a csoport életét a mindennapos hisztijeivel és dührohamaival. Elhűlve hallgattam a beszámolókat, hogyan támadt rá és marta véresre a társait ok nélkül.



Amikor meséltem a helyzetünkről más anyukáknak még jobban megdöbbentem. Kiderült, hogy szinte minden oviban van egy pár ilyen súlyosan frusztrált gyerek, aki a társain vezeti le az agresszióját és szó szerint rettegésben tartja a többieket. Tenni ellene nem lehet, mivel megszűntek a különleges bánásmódot igénylő gyerekeket befogadó intézmények. Integrálni kell azokat a gyerekeket is, akik veszélyeztetik a társaik testi épségét.

A zökkenőmentes beszokást nagyban megnehezítette az is, hogy Csenge néhány hét oviba járás után rendszerint ledőlt a lábáról. Az otthon töltött egy hét pedig pont elég volt arra, hogy elölről kezdődjön a mizéria. Hiába kérték az óvónők újra és újra, hogy a beteg gyereket ne hozzák be a szülők, ez sokszor süket fülekre talált. A dolgozó anyák körében még meg is értem, hogy féltik az állásukat és rákényszerülnek arra, hogy a lázas gyereket begyógyszerezve bevigyék az oviba. Ismerek olyan anyát, akit kirúgtak amiatt, hogy túl sokszor volt otthon a beteg gyerekével. De amikor a háztartásbeli, vagy gyesen lévő anyuka lökte be a beteg gyerekét azzal a jelszóval, hogy ne fertőzze meg a kisebbet az már komolyan felháborított. Persze senki sem szereti, ha a kicsi elkapja a nagytól a nyavalyát, de egy egész csoportot végigfertőzni az ő kényelméből elég tisztességtelen dolognak tartok.
 

„Szerintem a gyerekek többsége 3 évesen még nem áll készen arra, hogy leváljon anyáról”

Rengeteg anyukával beszélgettem az ovis tapasztalatokról és többségük hasonló élményekről számolt be. Ezek alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a gyerekek többsége 3 évesen egyszerűen még nem áll készen arra, hogy leváljon az anyjáról. Pláne nem olyan drasztikusan, ahogy az ovis beszoktatás történik. Sok helyen már az első nap be kell adni a gyereket és az anyát hazaküldik, mondván a gyerek ne szokja meg, hogy az anya ott van! Ha a gyerek szemszögéből nézem a dolgot, ez borzalmas traumát jelent. Pedagógusként pedig egyszerűen nem értem a dolgot. Három éven át az anya jelentette a mindent, hogyan várhatja el bárki, hogy ez egyik pillanatról a másikra megváltozzon? Nem csoda, ha a beszoktatás az esetek többségében hatalmas stressz, mind a gyerek, mind az anya életében.

Csengén most 4,5 évesen látom, hogy megérett a leválásra. A korábban anyafüggő lányom mostanság berobban a játszótérre, azonnal összebarátkozik más gyerekekkel és órákon át rám sem hederít. Látom milyen sokat erősödött az idegrendszere, és hogy mennyivel jobban tolerálja a lármát, mint tavaly ilyenkor. Ez némi halvány reménysugarat jelent az ovikezdéssel kapcsolatban. Talán idén már minden sokkal könnyebb lesz. Mindenesetre próbálok pozitív lenni, mert tudom, hogy Csenge a mai napig pontosan érzi minden rezdülésemet, így elengedhetetlen, hogy legalább bennem ne legyenek rossz érzések az ovival kapcsolatban.

Szerző: K. Andrea
Fotók: Pexels, Pixabay (illusztrációk), hermandadblanca.org