Nemrégiben az egyik ismerősöm átküldött nekem egy idézetet - valami olyasmi volt benne, hogy eljön majd az idő, amikor az anyák nem kapják fel többé a gyereküket (mivel túl nagy és nehéz már ehhez). Bevallom, ez engem mint újdonsült anyukát (kb. 6 hónapos a gyermekem) igencsak szíven ütött. Nemrégiben az egyik ismerősöm átküldött nekem egy idézetet - valami olyasmi volt benne, hogy eljön majd az idő, amikor az anyák nem kapják fel többé a gyereküket (mivel túl nagy és nehéz már ehhez). Bevallom, ez engem mint újdonsült anyukát (kb. 6 hónapos a gyermekem) igencsak szíven ütött. Bár a babázós időszak sok szempontból embert próbáló, de annyi minden van, ami miatt elnyújtanám ezt az időt, ameddig csak lehet.

Jelenleg az életem kész bolondokháza. A kisfiam éppen nemrégiben kezdett el kúszni, szóval túlnyomórészt úgy érzem magam, mintha egy törpetornádót akarnék megfékezni, hogy ne okozzon kárt - se a lakásban, se magában. Ráadásul a fogai is most kezdenek előbújni, így aztán a tornádót többnyire panaszos, nyüszögő hang kíséri. És akkor még nem beszéltem az ébren töltött éjszakákról, a pelusbalesetekről és a büfizésfoltokról. Kábé 528 óránkba telik, hogy végre el tudjuk hagyni a lakást - mert ugye először meg kell őt etetni, aztán peluscsere, ruhacsere, és még el is kell pakolni az összes olyan holmit, ami a túléléshez szükséges - és ami elég lenne egy kisebb hadseregnek is. Egyszóval, ez a korszak eléggé kimerítő, testileg és lelkileg is. Megértem, amiért jó néhányan igyekeznek túllenni rajta.

Számomra ugyanakkor ez a mindennapos őrület tele van csodás pillanatokkal is. Szeretem, amikor a kisfiam szoptatás közben olyan közel van hozzám és érzem a meleg kis testét. Szeretem, amikor hozzám bújik és tudja, hogy ott biztonságban van. Ha felkapom és átölelem, akkor úgy érzem, képes vagyok megvédeni a világ összes rossz dolgától mindaddig, amíg csak a karomban tartom.

Most még abban a korszakában van, amikor mindenre és mindenkire kis vigyorral reagál. Még nem ismeri az utálatot. Szeretem, amikor a romlatlan kis lelke és a varázslatos mosolya bevilágítja a teret. Azt kívánom, bárcsak minél tovább megmaradna ilyen ártatlannak. És nemcsak a mosolyába vagyok szerelmes. Azt is imádom, amikor gurgulázva nevet, ha csiklandozom vagy kukucskázok vele. Kitörő örömmel tud visongani, amikor azt játsszuk, hogy ő a repülőgép, és a fejem fölé emelem. Csüng minden szavamon, amikor mesélek vagy éneklek neki. Folyamatosan tanul, és lenyűgöző azt látnom, ahogy napról napra tágul a tudata. Szeretem, amikor rájön valamire, amit addig nem tudott, és izgatottságtól csillogó szemmel pillant rám, hogy együtt ünnepelhessük a sikerét. Most még én vagyok az ő világa, és ő betölti az enyémet. Gyakran előfordul, hogy felém emeli a kis karjait, és a férjem meg van róla győződve, hogy bár még nem beszél, de belülről már azt szajkózza: Mamma, mamma, mamma, mammaaa! - mindaddig, míg fel nem kapom.

De tudom, eljön majd a nap (és korábban, mint szeretném), amikor a mammából anya lesz, aztán anyu, aztán meg "jaj, anyuu". A nap, amikor a dalok és mesék már nem váltják ki azt a gurgulázó nevetést, amit korábban - sőt, a vicceimen és történeteimen inkább csak grimaszol egyet és forgatja a szemét, ahogy a kamaszok szokták. A nap, amikor csodaszámba megy már, hogy hozzám bújik és megölelgetjük egymást. A nap, amikor már nem én leszek az ő világa. Amikor valaki más tölti be ezt a szerepet - és más értelemben.

Tudom, ez a dolgok rendje, és ez így van jól. Fel kell fedeznie a világot, hogy tanuljon, okosodjon és szeressen. Ám attól, hogy tudom, nekem még nem lesz könnyebb. Időközben megtanul gyűlölni és megismeri az előítéleteket. Rájön, hogy nem minden ember jó. Már nem adja a mosolyát olyan könnyen. És akkor már én sem tudok majd minden sebet begyógyítani, amit az élet ejt rajta. Nem tudom megóvni a rossztól - csak annyit tehetek, hogy átsegítem rajta.

És egyszer majd már nem tudom csak úgy ölbe kapni, mivel túl nagy lesz és nehéz. Már nem úgy lesz rám szüksége, mint régen, kicsi korában. Világot akar látni - de nem akarja, hogy elkísérjem az úton. És már nem fogom minden gondolatát ismerni, mert talán nem is lesz rá lehetőségünk, hogy minden egyes nap találkozzunk vagy beszéljünk.

De annak ellenére, hogy mindez elkerülhetetlen - és ma még nehezen elképzelhető -, van valami, ami most is és akkor is igaz lesz. Valami, amit el akarok mondani az én kicsi babámnak, hogy sose felejtse el.

Hogy bár nem tudlak felemelni és magamhoz szorítani, mindig ott leszek neked, bármi is történik. Támogatlak, szeretlek, bátorítalak. Még azokon a napokon is, amikor azt gondolod, nincs már szükséged rám, ott leszek, ha mégis máshogy döntenél. Ott leszek, hogy megfogjam a kezed vagy átöleljelek. Bátorítalak és megvigasztallak a szeretetemmel. Erre mindig számíthatsz, még akkor is, ha felnőtt leszel és megállsz a saját lábadon. Mert nem számít sem a kor, sem az, hogy hány kiló vagy, sőt, még az sem, hogy hol jársz éppen - örökre az én drága kicsi gyermekem maradsz.

Forrás: Megan Goers / Huffingtonpost
Fotó: Pixabay