Ne sírj, nagy vagy te már ehhez! - Mondtál már hasonlót a gyermekednek: Egy kétgyermekes édesanya most arról mesél, miért rossz ezt hangoztatni a gyereknek, és mit tanít valójában a sírás. Bár a legtöbb ember türelmetlenül várja a nyarat, a meleg idő beköszöntével kemény időszak vár a családomra. A fiaim és én is egy ritka bőrbetegségben, Epidermolysis Bullosában szenvedünk. Ennek a génmutáció okozta örökletes bőrbetegségnek a legfőbb jellemzője, hogy melegre, sérülésre, dörzsölésre a bőrünkön hólyagok képződnek. Sok-sok fájdalmas hólyag. Így aztán nyáron a fiaim nem nagyon tudnak gondtalanul rohangászni, és én is csak a hidegebb időt várom, hogy elmúljon a vész.

Persze én már kibékültem a helyzettel, ismerem a határaimat. Tudom, mikor mondhatom, hogy "Nem, ezt már nem tehetem meg" - még akkor is, amikor valójában nagyon is szívesen megtenném. Tudom azt is, hogy más vagyok, mint az átlag, de ez nem zavar. A betegségem által erősebb lettem, bár az ide vezető út gyötrelmes volt. Közben megtanultam, hogyan ellensúlyozzam a csalódást és a fájdalmat. Túlélhető.

De a fiaim csak 6 és 8 évesek, ők még az út elején járnak. A kis lelkük még nincs felvértezve arra, hogy megbirkózzanak a világgal és a kispadról nézzék végig azt, hogy mindenki más teljes életet él, míg ők nem tehetik ezt meg. Persze egy napon majd megtanulják mindazt, amit én is tudok. Már most is folyamatosan tanulnak. Ám ezek olyan kemény leckék, amiket nem kisgyerekeknek találtak ki. A szívem szakad meg, amikor látom a küzdelmüket.


 
Ma este fel kellett vágnom néhány hólyagot Jack lábán, mert nagyon fájt neki. Ezek a hólyagok nem olyanok ám, mint a szimpla vízhólyagok, amiket egy rossz cipő okoz. Ezek folyamatosan töltődnek fel vízzel, és akár csészealj méretűre is tudnak nőni, ha nem vágjuk fel őket.

Most nem részletezném, hogy miért, de az egyik ilyen hólyagot nem bírtam felvágni. 10 percig szenvedtem vele. És ezalatt a 10 perc alatt szegény Jack folyamatosan sírt és ordított a fájdalomtól, mert csak így bírta elviselni. Minden alkalommal, amikor kudarcot vallottam, magamhoz öleltem és azt mondtam neki, nem muszáj ma megcsinálnunk. Ő pedig minden alkalommal rám nézett a könnyes szemével és biztatott: "Nem anyu, meg tudom csinálni!". Végül sikerült! Bekötöztem a sebet és megdicsértem, milyen bátor volt. Amire így válaszolt: "De hát sírtam. Ez azt jelenti, nem voltam bátor..." Biztos valamelyik gyerektől hallotta.

Az eszem megáll.

Az igazság az, hogy eléggé sírós családból jövök. Sírunk, ha boldogok vagyunk, és sírunk, ha szomorúak. Vannak örömkönnyeink és bánatkönnyeink. Akárhogy is, de vannak, sőt, nem is kevés. És mi szeretjük, hogy ilyenek vagyunk. Szóval csendesen a kezeim közé fogtam Jack arcát, letöröltem a könnyeit, aztán csak néztem a tündéri szeplős kis pofiját és azt mondtam neki: hidd el, a könnyek nem teszik semmissé a bátorságot. A bátorságnak sokféle arca lehet. Bátorság az, ha a hős legyőzi a sárkányt. Az is bátorság, ha valaki feláldozza az életét másokért. De a leggyakrabban azzal mutathatod ki a benned rejlő bátorságot, ha hagyod, hogy a tested, a lelked vagy a szíved befogadja a fájdalmat. Vagy a szépséget. Vagy a magányt. Vagy a szeretetet. Olykor a bátorság egyszerűen annyi, hogy könnyek között is kimondod: "Meg tudom csinálni" - még akkor is, ha magad is kételkedsz a szavaidban.

Szóval, arra kérek, ne tanítsd a gyermekednek azt, hogy a sírás a gyengeség jele. Soha ne mondd, hogy a nagyfiúk vagy a nagylányok nem sírnak. Tanítsd meg nekik inkább, hogy a sírás a bátorság jele. Hogy a könnyek éppen arról tesznek tanúbizonyságot - ékesszólóbban, mint a szavak -, hogy képesek vagyunk olyasmit is elviselni, amit a legtöbben nem tudnak.

Forrás: themighty.com
Fotó: a szerző, Cameron Reeves Poynter fiai