„Igazán szerencsés vagyok, mert Életem Nőjét vehettem feleségül. 6 éven át minden csodálatos volt, aztán sorban megszülettek a gyerekek..."

Anyává válásunk pillanatától hajlamosak lehetünk a saját szemszögünkből látni az eseményeket, miközben akarva-akaratlanul elhanyagoljuk párunkat, akinek kétségbeesett szavai vagy jelzései talán el sem eljutnak hozzánk. Egy elkeseredett férj most megpróbálta megfogalmazni ezzel kapcsolatos érzéseit...

„Igazán szerencsés vagyok, mert Életem Nőjét vehettem feleségül. 6 éven át minden csodálatos volt, aztán sorban megszülettek a gyerekek. nagyon boldogok voltunk. Az első gyermekünk után még nem sok változás történt, de a második és harmadik gyermekünk után mintha fokozatosan kezdtünk volna eltávolodni.

Eleinte programokat szerveztünk, segítséget kértünk, de később a feleségem már mintha elengedte volna mindezt, mintha egyszerűen belefáradt volna. Ha elhívtam valahová, vagy felhoztam egy ötletet, csak hümmögött.

Sosem csinálunk semmit. Az együttléteink is monotonná és egyre ritkábbá váltak. Sokszor mintha zavarná, ha hozzáérek. Azt mondja, a szoptatás óta zavarja, ha megérintem a melleit. De ez már több éve így megy… Mivel rosszul alszik, külön szobában is alszunk. 

Semmi intimitás nem maradt a kapcsolatunkban. Még az apró gesztusok is kikoptak a mindennapjainkból. 
Próbáltam erről beszélni neki, de a vége az, hogy megbántódik. Azt mondja, hogy annyi területen igyekszik megfelelni, és én még ezt sem becsülöm. A végén még nekem kell bocsánatot kérni! Mintha egyáltalán nem menne át az üzenetem. Teljesen tanácstalan vagyok.

És természetesen szó sincs arról, hogy nem becsülöm meg. Éppen ellenkezőleg! Csodálom azért, amit véghez vitt a várandósságai alatt és a szüléseknél, és amit véghez visz nap mint nap, értünk. Alig van ideje magára, keveset alszik. Látom, érzem a gondjait, és igyekszem mindenben támogatni, és mindent a családomért teszek. Nekem csak ők vannak - értük élek!

De meg kellene értenie, hogy nem csak ő van a kapcsolatban. Néha úgy érzem, már csak szerelő, pénztárca és lakótárs vagyok. Ez vár rám a következő évtizedekben? Ezzel kell együtt élnem ezután? 
 

Nem várok sokat. Nem várom el, hogy minden tökéletes legyen itthon, nem támasztok irreális elvárásokat... Minden nap figyelek rá, meghallgatom, bókolok, de akárhányszor közeledek hozzá, olyan, mintha a "barát zónába" tartoznék. Ha elmondom, mit érzek, veszekedés kerekedik, ezért inkább csak szomorúan hallgatok - ami persze szerinte büntetés, így az is újabb viták forrása. 

Csak a régi közelségre vágyom. Bújásra, apró simításokra, ölelésekre, és igen, szeretkezni ezzel a gyönyörű nővel, akit még mindig ugyanúgy szeretek.

Kezdek elveszni. Én is érző ember vagyok! Elhanyagoltnak érzem magam, és végtelenül magányosnak. Hiányzik az a figyelem és szeretet, amivel korábban körülvett. Hiányzik a jófej, kedves, szexi társam; mert bár ő ezt valamiért nem hiszi el, de én még mindig annak látom őt!

HIÁNYZIK a feleségem!

És nem tudom, mit mondhatnék vagy mit tehetnék még.

Mit tehetek még?”

 

Fotó: Freepik