Vendégszerzőnk, Körner Judit olyan családokról ír, akik Down-szindrómás baba örökbefogadása mellett döntöttek. Írásaiban megismerkedhetünk az örökbefogadások történetével, a családokkal, a mindennapi életük szépségeivel és nehézségeivel. "Négy gyermekem közül a legidősebb (16 éves) Down-szindrómás. Egy pályázati kiírásban olvastam, hogy örökbefogadott gyerekek, ill. örökbefogadó szülők írhatnak az örökbefogadással kapcsolatban megélt élményeikről. Szívesen indultam volna ezen a pályázaton, mert rögtön a Down örökbefogadók jutottak eszembe, a pályázaton viszont sajnos nem vehettem részt, mint "kívülálló" (se örökbe fogadó, se örökbe fogadott nem vagyok), de elhatároztam, hogy mindentől függetlenül írok a témáról, ezért felkerestem néhány családot" - Körner Judit riportsorozata.

5 család. Különbözőek, mégis nagyon hasonlóak: Down-szindrómás gyermeke(ke)t fogadtak örökbe. Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel nekik, és ők őszintén válaszoltak.

Íme, az ötödik család története, sorozatunk befejező darabja.
 

Örökbe fogadtam egy Down-szindrómás gyermeket: Juliék története

Juliéknak 4 gyermekük van. Marci 2011-ben még 5, Eszter 3 éves, Viola pedig 4 hónapos volt, amikor Viola hörgőgyulladást kapott, így egy gyermekkórházban kötöttek ki.

Juli ott találkozott először Ábellel, akit bélelzáródással műtöttek rögtön a születése után, és odakerült a felépülés idejére. Több napon keresztül látták, hogy az ő ágya mellett nem üldögél senki, csak a nővérek babusgatják, amikor idejük engedi. Gyorsan kiderült, hogy örökbefogadásra vár. Férjével már az esküvő után elhatározták, ha lesz gyermekük, ha nem, örökbe is szeretnének fogadni.

De a vér szerinti gyermekek érkezése miatt addig még nem került szóba ez a téma. Juli a kórházból felhívta a férjét és megkérdezte, mi lenne, ha nem egy, hanem két gyerekkel menne haza, aki ráadásul Down-szindrómás. Férje azt felelte: „Nem baj, hozd!". Megkereste őket a kórház ügyintézője, aki azt hitte, kész örökbefogadó szülőként állnak előtte, de nekik ekkor még csak az elhatározás volt a „kezükben”. Kikerekedett a szeme, amikor Juli még azt is elárulta, hogy a férje épp munkanélküli. Az ügyintéző elkérte Juli telefonszámát és megígérte, hogy egy Down-dada fogja hívni.

Miként élték meg szülőként az örökbefogadást?
Juli egy november végi pénteken ment haza Violával a kórházból. Bekapcsolta a számítógépet, több száz levél várta, köztük egy, a NOE nagycsaládos levelezőlistáról. A lélegzete is elállt: „Örökbefogadó családot keresünk egy kórházban fekvő, Down-szindrómás kisfiúnak”- írta ugyanaz a Down-dada Ábelről, akivel végül nem a kórház, hanem a NOE lista segítségével találkoztak.



Elindították az örökbefogadási procedúrát. Julinak furcsa volt Ábelt 1,5 hónap alatt „kihordani”. Mindig azt mondja neki, hogy nem a hasából bújt ki, hanem a szívéből. Juliba beivódott a kép, amikor először a férje kezébe adták, pici volt, törékeny, de hihetetlenül gyönyörű. Végül január elején ideiglenes befogadó családként hazavihették és ekkor minden, és mindenki a helyére került. Ábel otthon volt.

Hogyan reagált a környezet az örökbefogadás hírére?
Érdekes volt Julinak, hogy amikor Violát jelentették be a családnak, sokkal több aggodalmat látott a szemekben, hogyan fogják bírni, mint amikor Ábel került szóba. Hihetetlen elfogadás, öröm, sírás fogadta őket. A tágabb környezet viszont megdöbbenéssel állt a helyzet előtt, onnan kaptak hideget-meleget is. Legtöbben biztosak voltak - talán a mai napig azok -, hogy anyagi megfontolásból tették. Nehéz megértetni, hogy semmivel sem jár több anyagi juttatás Ábel után.

Hogyan telnek a mindennapok, ha a gyerek Down-szindrómás?
Juli úgy gondolja, furcsa azt mondani, hogy nincs nehézség, de tulajdonképpen ez az igazság. Úgy nevelik Ábelt, mint a többieket. Látják a korlátait, de minden nap feszegetik is. Tudja, hogy még borzasztó messze van a plafon. Amiből nem enged, az a nevelés. Bár elkényeztették, az az elvük, hogy nem engedik makacskodni, akaratoskodni. Az van, amit Juli vagy amit a férje mond. Ez néha okoz konfliktust, de Juli szerint ez a többiekkel sem egyszerű.

Az öröm, ami viszont a nevelésével jár, mindenben kárpótolja őket. Hihetetlen jó a humora, tudja hol és mikor kell „beszólni” egy-egy jó viccet. Végtelen szeretettel rendelkezik, minden nap feltölti, hiszen a reggel első mozdulata az ölelése, a gyönyörűen hangzó anya–apa. Rendkívül figyelmes, gondoskodó, segítőkész. Juliék úgy érzik, nem neki volt szüksége rájuk, hanem nekik Ábelre.

Hogyan viszonyulnak egymáshoz a testvérek?
Juliéknál Ábel és Viola szinte ikrek, hiszen 3,5 hónap van köztük. Ábel mindenben utánozza a nővérét, aki büszkén tanítgatja. Idősebbik nővére, Eszter ma már 11 éves, szinte a pótanyukája, úgy babusgatja, mintha a babája lenne. Többször le kell állítania Julinak, hogy bocsánat, de ő Ábel anyukája, és majd neki is lesz saját gyereke.



A végtelenségig kényeztetik, Marci, a báty pedig a legfőbb példakép. A gyerekek igazi testvérek, Juli soha, egyetlen másodpercre sem érezte, hogy Ábel kilógna közülük, teljesen természetesen kezelték, kezelik ezt a helyzetet.

Miként képzelik a jövőt?
Juli biztos benne, hogy Ábel kezét lesz a legnehezebb elengednie, de tudja, hogy amikor felnő, muszáj lesz, ugyanúgy, ahogy a többiekét is. Nem tarthatják maguk mellett, Ábel feladata nem az, hogy velük öregedjen. Szívből reméli, hogy fia talál maga mellé egy klassz lányt. A szülők természetesen segítik őket anyagilag, azon dolgoznak, hogy mind a négy gyermeknek kezdő ingatlant tudjanak biztosítani, tanulmányaikat fedezzék.



Ezen kívül, hogy mit hoz az élet, nem tudhatják. Céljuk, hogy Ábel önálló életre képes fiatallá váljon. Integrált lakóotthonok is léteznek, de Juli reméli, ez az utolsó lehetőség, ahova Ábel esetleg bekerülhet, ha az élet úgy hozná.

Olvasd el ezt is! "Meg sem fordult a fejünkben, hogy egészséges gyereket adoptáljunk" - Down-szindrómás gyermeket fogadtunk örökbe: Timiék története »

Szerző: Körner Judit