Az iskola kinek a dolga? Persze, mindenki rávágja, hogy a gyereké. Akkor mégis miért van az, hogy becslések szerint a szülők 50-70%-a folyamatos kapcsolatban van a pedagógussal, és állandó ellenőrzést gyakorol a gyerek felett?

Sok szülő személyesen viszi be a zsebkendőt, az osztálypénzt. Felhívja az osztálytársat, hogy megkérdezze, mi volt a lecke, a gyerek után viszi az otthon hagyott tornaruhát. 
Ez egy kicsit olyan, mintha bemennénk a párunk munkahelyére, mert otthon felejtette a tízóraiját, és ha már összefutottunk a főnökével, akkor kedélyesen elbeszélgetnénk vele, hogy szerinte minden rendben van-e a párunkkal.

Persze ez a gyerek esetében nem ennyire abszurd, mert a szülőnek van felelőssége az iskola felé is. Azonban azt jól mutatja a példa, hogy az épp az a furcsa, ha más életébe, személyes terébe, kapcsolatrendszerébe kérés nélkül betolakodunk. 
Márpedig az iskola a gyerek territóriuma, és a szülőnek azon kell dolgoznia, hogy a gyerek ebben tanuljon meg önállóan létezni, az érdekeit képviselni és ügyeit intézni. 
Higgyük el nyugodtan, hogy a gyerekek be tudják pakolni a táskájukat, be tudják fizetni az osztálypénzt és beszámolnak majd a fontosabb történésekről otthon. 

Akkor miért nem bízik meg sok szülő a gyerekében?

Talán azért, mert úgy gondolják, hogy segítenek azzal, ha elintézik ezeket a dolgokat a gyerek helyett. Hiszen fontos, hogy jól induljon az iskola, és hogy a gyerek sikeresnek érezze magát. A szülők izgulnak és mindennap kérdezik, mi történt. Segítenek leckét írni, gyakorolni és bepakolni a táskát. 
A gyereknél pedig kialakul a rutin: anya tanul velem, elolvassa az üzenőt és bepakolja a táskámat. A szülői értekezleten pedig a tanító néni is elmondja, hogy vannak olyan gyerekek, akik hiányos felszereléssel érkeznek, ezért a szülők legyenek szívesek ellenőrizni, hogy mindenük megvan-e. Így a megerősítés is megvan: igen, a gyereket ellenőrizni kell.

Ne egy lépésben változtassunk!

Vegyünk megint egy felnőtt példát! Képzeljük el, hogy a munkahelyünkön mindennap, éveken át, az egyik kolléga megfőzi a kávét, mire bemegyünk dolgozni. De ha egyik nap hirtelen ránk ripakodna, hogy miért neki kell kávét főzni és mi csak kihasználjuk, mert mi soha nem főzünk kávét, nagyon meglepődnénk és dühöt vagy megbántottságot éreznénk. Hiszen volt egy rutin, amit nem mi alakítottunk ki, nem kértük, és nem is foglalkoztunk vele, egyszerűen elfogadtuk, mert így volt. Hihettük azt, hogy ezt a kollégánk akarja, szereti csinálni stb. Igazságtalannak találnánk a támadást, mert számunkra a semmiből jött.
A gyerekeknél ugyanez a helyzet. Nem lehet egyszer csak előállni azzal, hogy „mostantól a te dolgod a leckeírás/táskabepakolás”, ha erre nem tanítottuk meg. A gyerek azt tanulta, hogy a táskabepakolás a szülő dolga. Ha azt szeretnénk, hogy az ő dolga legyen, akkor azt csak úgy tanulja meg, ha nap mint nap ő végzi el. Ha neki kell kitalálnia, hogyan kell ezt csinálni. És igen, eleinte lesznek hibák (és hiányok a felszerelésben)... Ám idővel egyre kevesebb.

 
Készítsünk tervet, alakítsunk ki rutint!

Érdemes elgondolkodni iskolakezdés előtt, hogy ebben az évben milyen rutint szeretnénk kialakítani a gyereknél - és elkezdeni azt felépíteni. Segít, ha arra gondolunk, hogy miként szeretnénk a helyzetet megélni 2 hét, 1 hónap és 1 év múlva. 
A rutin kialakítását érdemes lépésekre bontani. Például eleinte csak megfigyeljük a dolgokat. Információt gyűjtünk. Tudnunk kell, mennyi házi feladatot kap a gyerek, és hogy azt mennyire könnyen, milyen tempóban tudja elkészíteni. Hogyan kér számon a pedagógus, mennyire kell beavatkoznunk az ellenőrzés folyamatába, mennyire fárad el a gyerek, mikor van a délutáni mélypontja, mennyire bonyolult az órarendje és programja, mennyi mindenre kell figyelnie pl. a bepakolásnál. 

Minden gyerek más - találjuk meg a hozzájuk illő módszereket!

Akkor nehéz igazán kibírni, hogy ne avatkozzunk közbe, ha a gyerek feledékeny, szórakozott, figyelmetlen. Ilyenkor hajlamos a szülő „segíteni”, azaz a rövidtávra gondolva, megcsinálni a gyerek helyett. Pedig a feledékeny gyereknél még fontosabb a rutin kialakítása. 
Fontos a gyereket bevonni, és a rutin elemekre bontását a gyerekkel alaposan átbeszélni, táblázatot csinálni, pl. post it-re írni/rajzolni, hogy könnyű legyen a teendőket sorba rendezni vagy a sorrenden változtatni. Csak javaslatokkal éljünk, de hagyjuk, hogy a gyerek csinálja, különösen, ha már kialakult rossz rutint próbálunk meg átalakítani.
Kérdésekkel segíthetünk: „Mi volna jobb neked, ha uzsi előtt átnéznéd, hogy mennyi munkád lesz ma vagy inkább uzsi után nézed át és mindjárt el is kezded? Akarsz szünetet tartani, mielőtt egy másik témába fogsz?” 
Vagy például csinálhat magának „felszerelés órarendet”, amibe beleírhatja, hogy melyik órára hányféle dolgot kell vinnie. Az elfelejtős gyereknek fontos megtanítani, hogy mindennap pakolja ki az egész táskát és egyenként, az órarend szerint pakoljon be újra (különben rohadó ételek, eltűnt füzetek stb. keserítik meg az életet). A nem felejtős gyerekeknél viszont felesleges erre törekedni, mert tudja, melyik füzeteket, könyveket kell kikapnia a táskából. Nem kell oda is problémát látni, ahol nincs. 
 

Hagyjuk hibázni, de álljunk mellette!

Az első hónapban, bármilyen nehéz, lehetőleg nem kell beavatkozni a gyerek dolgába. Ilyenkor nagyon lelkesek még, minden új a számukra, és alig várják, hogy a leckéjüket megcsinálhassák és megmutathassák. Engedni kell ezt az önállóságot és nagyon dicsérni, elismerni, hogy milyen jól csinálják. Ha hibáznak, akkor vigasztalni, hogy még nem tudhatnak mindent, nem könnyű ennyi mindenre emlékezni, és arról beszélni, hogy milyen stratégiával tudnának magukon segíteni, hogy az adott hiba ne forduljon elő még egyszer. 

Bárhogy is alakul, ne akarjuk meggyőzni, ne magyarázzunk. Engedjük, hogy kipróbálja magát és hibázzon. Legyünk készek segíteni, de ne csináljuk helyette. Persze ne is hagyjuk teljesen magukra őket! De hogy mikor és mennyire fogjuk a kezüket, az azon múlik, hogy mik a céljaink és éppen hol tart a gyerek. Például amikor fáradt, vagy betegség bujkál benne, akkor nyugodtan hagyhatjuk a nevelést későbbre. 
Hosszú távú célként azt érdemes kitűzni, hogy a gyerek az iskolai dolgaiban önálló legyen, és a családi beszélgetések javát ne a számonkérések, az ellenőrzések tegyék ki, hanem inkább az, hogy éppen mi foglalkoztatja őt - akár tanulásról, akár szociális dolgokról van szó.

Kiemelném még, hogy nem szabad a pedagógus csapdájába sem esni. Sokszor a szülőn kérik számon a gyerek mulasztását, de ezt utasítsuk el, még akkor is, ha az rövid távon kellemetlen, mert például a gyerek fekete pontokat kap.
Nevelni hosszú távon kell és a jó rutinok fontosabbak, minthogy aktuálisan leromlik a jegye. A gyerek sikerességét jobban befolyásolja, hogy mennyire tudja az életét, a dolgait szervezni, mint az, hogy hányas volt magyarból harmadikban.

Forrás: Dr. László Zsuzsa FB-oldala
Fotó: Freepik