Bármilyen furcsának is tűnik most még, eljön majd a napja, amikor elfelejted a kimerültséget, az éjszakai felkeléseket, a büfiztetést és a pelenkakiütéseket - és mosollyal az arcodon gondolsz majd vissza az édes babaemlékekre. Bármilyen furcsának is tűnik most még, eljön majd a napja, amikor elfelejted a kimerültséget, az éjszakai felkeléseket, a büfiztetést és a pelenkakiütéseket - és mosollyal az arcodon gondolsz majd vissza az édes babaemlékekre. (Nem hiszed? Pedig így lesz!)

Amikor szivárog a tej a mellbimbódból és a pólóidon gyanús foltok éktelenkednek a büfiztetéstől, nem nagyon gondolsz bele, hogy az első hónapok a babával nem tartanak örökké. Még akkor sem, amikor mindenkitől ezt hallod, az anyukádtól kezdve a pénztáros Julcsi néniig – de egyszer csak hipp-hopp, nem kell bajlódnod az 5-pontos gyereküléssel, nem kell már betétet hordanod a melltartódban, nem kutatsz pelenkaakciók után a bevásárlóközpontban, vége az éjjeli virrasztásnak és az „Ez elment vadászni”-versikét sem kell napjában húszszor előadnod a csemetének, nagy csiklandozások közepette.



Ám attól még, hogy elmúlnak a babázós napok, a legszebb pillanatokat örökké őrzöd majd az emlékezetedben - és hirtelen mintha olyan dolgok is eszedbe jutnának, amikre a napi rutin közben már nem is figyeltél: hogy milyen volt megszagolni a finom kis bababőrét, vagy ringatni órákon át, hogy megnyugodjon.

Most, hogy már 10 éves a kisfiam, és látom, ahogy szép lassan férfivá érik, egyre többet jut eszembe, milyen volt kisbabaként - a kimerültségre már szinte nem is emlékszem, helyette azonban vannak dolgok, amik nosztalgikus érzést keltenek bennem, azt nyomatékosítván, hogy végérvényesen elmúlt a babázós korszak.
 

10 dolog, amit hiányolni fogok a babázós időszakból

1. Babaháj
A fiam bő 4 kilogrammal született és soha nem volt ennél kevesebb. Így  1-2 évig ki tudtam élvezni a tündéri babahurkáit. A kis pofija húsos volt és a kis hurkáival úgy nézett ki, mint egy Michelin-baba – még a ruháin keresztül is látszódtak!  A hurkácskák egy kis extra karbantartást igényeltek - különösen a nyak körüli hurkácskák, ahová lefojt a tej - de úgy nézett ki, mint egy pufi kis szuperhős. Hát melyik anya ne imádná ezt?

2. Spontán boldog sikolyok
Most, 10 évesen is abszolút képes a féktelen lelkesedésre - de ez semmi ahhoz képest az örömteli, fülsüketítő kacarászáshoz képest, amit csecsemőként produkált. Mint a boldogság szökőárja, a rikoltásai erőteljesen, hangosan jöttek és figyelmeztetés nélkül. Olyan volt, mintha a kis teste nem tudná feltartóztatni minden örömét és - szerencsémre - a feleslegnek ki kellett ömlenie valahol.

3. Egyszerűbb utazás
A fiam manapság még képes nyugodtan ülni hosszabb ideig, de a nyaralások meglepő módon könnyebbek voltak, mikor még kisebb volt. Ha késésben voltunk, csak összelapátoltunk, felkaptuk a karunkba és bezártuk a bejárati kaput - a kocsiban pedig szinte rögtön elaludt az ülésébe kötve. Az utazást is olcsóbban megúsztuk: 2 éves koráig az ölünkben ült a repülés és vonatozás során, így megtakarítottuk egy jegy árát, ráadásul soha nem kellett foglalkozni hajthatatlan könyörgésével az ajándékboltban vagy a méregdrága falatozóban.

4. Kajakóma
Bevallom, szerettem szoptatni a kisbabámat. És szerettem azt is, hogy babakorában ezt egy kis csendes pihenő követte délelőtt és délután is. Imádtam, hogy miután jól teleszopizta a pocakját, édes álomba merült, és ezt soha nem zavarta meg nyűgösség, nem kellett megnyugtatni vagy megvigasztalni, mert rossz hangulata van. Bárcsak a szalámis-sajtos szendvics is ilyen hatással lenne rá az iskola után!

5. Alvásidő
18 hosszú, borzalmas hónapon keresztül, a fiam nem volt hajlandó átaludni az éjszakát. Az én megmentőm ez idő alatt - természetesen az elmaradhatatlan kávé mellett – azok az órák voltak, amikor napközben szundított. Ilyenkor én is tudtam kicsit pihenni - vagy tévézni, takarítani, megnézni az e-mailjeim, elolvasni néhány cikket. Közben pedig gyakran lopva belestem a szobájába, hogy elgyönyörködjek abban, ahogy ott alszik, nem törődve a külvilággal. Persze, néha vágytam rá, hogy bárcsak ne kellene megtervezni a napomat az alvás előtti és utána időszakokra, de beletörődtem a helyzetbe.
Mostanában már nincs délutáni alvás, és bevallom, hiányzik - olykor, olyan délután 3 körül, több órás legózást követően megkérdeztem a fiamat, hogy nem szeretne-e egy kicsit szundikálni. Ám ő egyelőre minden alkalommal nemet mond - ki tudja, talán a tinédzser kor kihozza majd belőle újra a szuszék énjét.



6. Egyszerű örömök
Várandósság előtt két sebességet ismertem: gyors és még gyorsabb. Miután megszületett a fiam, megtanultam teljesen a lassúság művészetét. Rájöttem arra, hogy ezen a világon ő mindent először él át, és a legkevesebb, amit megtehetek, hogy nem siettetem a saját folyamatát. Így tehát a gyors gyaloglást felváltotta a séta és átállítottam az agyamat, hogy észrevegyek mindent és rámutassak, ami érdekes lehet a számára. Ez azt jelentette, hogy sok időt töltöttünk a lehető leghétköznapibb pillanatokkal: figyeltük a hangyák sorát, ahogy átvonulnak a járdán, hallgattuk a különböző hangokat, amikor ráléptünk a száraz falevelekre, hagytuk, hogy a fűszálak csiklandozzák a talpunkat, és megszámoltuk hány teherautó suhant át az utcánkban. Most már kevesebb csodát tudok neki mutatni, de azért igyekszem.

7. Imádnivaló ruhák
Kimonó stílusú bodyk, rugdalózók, csúszásgátló zoknik, ruhácskák állatarcokkal a fenékrészen - nincs annál cukibb, mint a babaruhák. És ha fiús szülő vagy, akkor gyorsan kiderül a számodra, az hogy az ötletes ruhatár két éves kor körül éri el a csúcsát. Ezután lejtmenet van, szuperhősös ingek, izzadságfoltos sport zoknik és a megunhatatlan farmer. Higgy nekem!

8. Sétálás
Az igazság az, hogy a babakocsinkkal szeretem-gyűlölöm kapcsolatban voltam. Szükséges rossz volt - hisz hogyan másként is tudtunk volna átjutni az egész városon gyalogszerrel? Ugyanakkor kész kínszenvedésnek éreztem a közlekedést. Ha egy boltban rámpa helyett lépcsősor fogadott, akkor nem mentünk be. De ha be is jutottam, néha nem fértem el a babakocsival a sorok között. Amikor elmentünk enni, ki kellett találni, hogyan szoptassam meg a kisbabámat, ha eljött az ideje. Ha egy elhanyagoltabb környéken ballagtunk keresztül, akkor még a bűzlő szemetet is ki kellett bírnunk. Ráadásul rá kellett jönnöm, mennyi kátyú, bukkanó és egyéb úthiba nehezíti a közlekedést.
Most, hogy a fiam már képes gyalogolni mindenhova, olykor azért hiányzik, hogy mennyivel gyorsabban haladtunk a kerekeken.

9. Ó, az az édes babaillat
Ha manapság finom illatot szeretnék, akkor meggyújtok egy vanília illatú gyertyát. De egy édes babaillatnál nincs jobb a földkerekségen! Emlékszem, első alkalommal, mikor elkapott egy fuvallat a fiam finom, mézes, újszülött illatával, teljesen kész voltam. Annyira mámorító volt, hogy azon kaptam magamat, hogy a kis kolbászszerű lábujjacskáit szagolom. Jólesett és igyekeztem magamba szívni a jóságot akkoriban, ki tudja, meddig tart… Hát, megmondom őszintén, 10 éves korra a babaillatból nem sok marad, a mézillatú lábacskákat felváltotta a rohangálástól a cipőbe büdösödött gyerkőcláb.

10. Az összes apró kis első dolog
Tudtam, hogy meg szeretném örökíteni a fontos állomásokat: amikor először megfordul, segítség nélkül felül, amikor először szilárdat eszik, az első lépéseit… De kiderült, hogy a kisebb dolgoknál is ugyanolyan izgatott lettem. Az első időkben szinte minden napra jutott valami ünnepelnivaló cukiság. Az első piknikezésünk, az első utazása a metrón, az első játszónap, az első alkalom, amikor egyedül lement a lépcsőn, amikor először puszit adott a nagyinak, az első alkalom, mikor megpróbált grillezni, az első alkalom, amikor a lába tényleg rossz illatú lett - nincs olyan részlet, vagy pillanat, ami túl kicsi lenne számomra az ünneplésre. Bár évről évre egyre kevesebb „első” létezik számára, de azok is ugyanolyan örömet jelentenek számomra, mint egykor, babakorában.

Forrás: A parents.com cikke nyomán
Fotó: Rawpixel