„Mit csinálsz?” - suttogta a férjem, felhúzott szemöldökkel, és kíváncsian közel hajolt, hogy lássa, mit nézek a konyhaajtó résén át. „Beszélgetnek! - suttogtam lelkesen. - Egymással!” Férjem azonnal megértette, miért is olyan nagy dolog ez. 15 és 11 éves fiaink épp valami új játék részleteit tárgyalták...évek óta először, békében. De ez nem volt mindig így...

Végre nem volt veszekedés, gúnyolódás, egymás idegesítése. Csak egyszerű beszélgetés, ami számomra abban a pillanatban maga volt a csoda. Hétköznapi eszmecseréjük zene volt füleinknek, és erről nekik még csak fogalmuk sem volt. 
Csak álltunk ott mosolyogva, és áhítattal telve, lélegzetvisszafojtva hallgattuk, ahogy a fiaink beszélgetnek… 

Minden szülő ezt szeretné, igaz? Hogy gyermekeiknek valódi kapcsolatuk legyen egymással. Olyan, ami a jövőbe mutat, és túlmutat rajtunk, szülőkön is. Mint egy örök, legjobb barát. Valaki, akivel összekötnek a közös élmények és tapasztalatok, valaki, aki örökké ismer, valaki, aki igazán megért…

Talán végre valami, ami efelé mutat, elkezdődött. Ám ez nem volt mindig így…

Kicsi korukban még azt hittem, mindig szoros kapcsolatuk lesz. A 4 év korkülönbség akkor tökéletesnek tűnt. Órákat játszottak és nevettek együtt...ahogy a családban mondani szokás: össze voltak ragadva. Éjszakánként az emeletes ágyukban fecsegtek, megosztották egymással, mennyire izgatottan várják a legújabb mesét, frissítést vagy filmet, és néha még a „Szeretlek” is elhangzott a sötétben...

Nem számított, mennyire stresszes volt egy-egy nap, a tudat, hogy a fiaim ott vannak egymásnak, még a legnehezebb pillanatokban is boldog mosolyt húzott az arcomra.

Csakhogy…

Idővel a fiaim, ahogy nőttek, úgy kezdtek eltávolodni egymástól. Mint két hajó a hatalmas óceánon, a távolság közöttük egyre csak nőtt és nőtt... A 4 év korkülönbség hirtelen 100 évnek tűnt. 

Egy nap kitalálták, hogy külön szobában szeretnének berendezkedni. Első este széles vigyorral pakolásztak az új szobájukban. Az én szívem pedig sajgott. Több okból is: vegyrészt mert véget ért gyermekkoruk egy fejezete, másrészt féltem attól, mit hoz a következő fejezet...

Mi lesz, ha úgy nőnek fel, hogy csak ünnepnapokon látják egymást és alig beszélnek egymással, vagy egyáltalán nem?

A következő időszak sajnos pontosan azt hozta, amitől tartottam: egyre nagyobb távolságot, egyre felszínesebb és feszültebb kapcsolatot. Egymás bosszantását - néha megtépését -, hangos szavakat, veszekedést, lőporos hangulatot vagy épp néma csendet és csukott ajtókat.

De továbbra is reménykedtem. Arra vágytam, hogy a legjobb barátok legyenek! 
Legbelül úgy éreztem, hogy időt kell adnom ennek az egésznek. Igyekeztem hát türelmes maradni. Vártam, hogy utolérjék egymást, és hogy a nagyobbik, akit a kamaszkor hormonáradata rendkívül ingerültté tett, utolérje saját magát.

És végre úgy érzem, a dolgok kezdenek jó irányba változni. 

Ők ketten végre már nem két, egymástól mérföldekre lévő hajó. Az érdeklődési körük újra kezd átfedést mutatni, a humorérzékük is egy hullámhosszra került. Nem csak szeretik egymást  - kedvelik is egymást. 

Lassan újra közel kerülnek egymáshoz.

Néha rajtakapom őket, hogy beszélgetnek. Mint most, a konyhában. 
Vagy ahogy párbajoznak a fénykardjukkal, és a nagy szándékosan visszafogja magát, hogy ne legyen nagy az erőfölénye. Ilyenkor a szívemben olyasfajta melegséget érzek, amit sosem tapasztaltam azelőtt.

Nem tudhatom, hogy mi vár rájuk az életben. De mikor belebotlok egy-egy ilyen pillanatba, végre el merem hinni, hogy a hajójuk ugyanazon a vízen fog megállapodni. Újra bízom abban a jövőben, ahol majd felnőttként is számíthatnak egymásra, és az esetleges távolság ellenére is mindig visszatalálnak egymáshoz.

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik