Két lányom van, a kisebbik óvodás, a nagyobbik iskolás - hihetetlen, hogy már ilyen nagyok, sokszor el is gondolkodom azon, hogy lassan egyre távolabb kerülünk egymástól. Ezért is próbáltam - a magam egyszerű módszereivel - valami olyasmi rutint kitalálni számukra, mellyel erősíthetjük a családi köteléket. Így jutottam el oda, hogy az esti közös vacsorákon 3 egyszerű kérdést teszek fel nekik. Két lányom van, a kisebbik óvodás, a nagyobbik iskolás - hihetetlen, hogy már ilyen nagyok, sokszor el is gondolkodom azon, hogy lassan egyre távolabb kerülünk egymástól.

Tudom, ez olyan anyukás aggódás, mégis, tisztában vagyok azzal, hogy számukra egyre tágul a horizont, egyre több érdekes dolgot ismernek meg, új emberekkel barátkoznak össze, és észre sem veszem, már ki is repültek a szülői házból. Ezért is próbáltam - a magam egyszerű módszereivel - valami olyasmi rutint kitalálni számukra, mellyel erősíthetjük a családi köteléket. Így jutottam el oda, hogy az esti közös vacsorákon 3 egyszerű kérdést teszek fel nekik - minden este ugyanazt a 3 kérdést.

1. Mi volt ma a legbátrabb cselekedeted?
Szeretném, ha a lányaim megértenék, a bátorság legtöbbször apró dolgokban nyilvánul meg, nem pedig egyetlen látványos cselekedetben. Szeretném, ha tudnák, hogy mindannyiuk szívében van bátorság, csak tudni kell használni - akár a játszótéren, akár a nagyvilágban. Fontos, hogy megacélozzák a lelküket, még akkor is, ha tudják, anya és apa megvédi őket. Most még sziklaszilárd várként óvjuk és védelmezzük a lányainkat, de eljön majd az idő, amikor önállóan kell megállniuk a lábukon. És ha az élet kemény kihívások elé állítja őket, akkor gondoljanak vissza a közös vacsoráinkra és hogy mi mindenben tudtak ők már bátrak lenni - és merítsenek erőt a saját bátorságukból, hogy igenis képesek kezelni bármilyen helyzetet. Mi volt ma a legbátrabb cselekedeted? Remélem, ez a kérdés megtanítja őket arra, hogy mikorra igazán szükségük lesz rá, a bátorságot mint öreg jó barátot köszöntsék a szívükben.

2. Mi volt ma a legnemesebb cselekedeted?
A gyerekek szörnyűek tudnak lenni egymással. És a felnőttek is. A jólelkűség tesz minket emberré. De nem elég csak embernek lennünk, emberségesnek lenni is ugyanolyan fontos. Bármi is a vélemény a közoktatásról, végső soron ez az a hely, ahol a gyerekek megismerkednek a különbözőséggel. Hogy minden ember ugyanolyan és mégis más - ami egyszerre összeköt bennünket és szét is választ. Persze semmiképp sem azt szeretném, ha a gyerekeim Teréz anyaként ténykednének a játszótéren.

Azt viszont igenis elvárom, hogy tisztában legyenek azzal, ami körülöttük történik és ha erejükből telik, akkor tegyék jobbá a környezetüket. Gyakran tapasztalom, hogy a társadalom egyfajta megalkuvó szerepbe kényszeríti a lányokat, mintha a jólelkűség egyszersmind önmagunk feladása vagy alárendelése lenne. De én nem erről beszélek. A férjemmel azt tanítjuk a lányainknak, hogy a jólelkűség, a nemes szív sokféle formában megnyilvánulhat. Hogy egy nap talán majd ők lesznek azok, akik szavakkal is kiállnak egy barát mellett, míg mindenki más hallgatásba burkolózik. Vagy hogy egyszer leülnek amellé a kislány mellé ebédelni, aki mindig magányosan ücsörög az asztalnál. Mi volt ma a legnemesebb cselekedeted? A jólelkűség erőt ad, és bízom benne, hogy a lányaim minden nap gyúrnak rá, csakúgy, mintha egy izom lenne a testükben.

3. Mi volt ma a legnagyobb kudarcod?
Ha azt szeretnénk, hogy a gyermekeink kitartóan tartsanak a cél felé, akkor meg kell velük értetnünk, hogy a kudarcoktól ne féljenek. Oly sokszor látom, hogy az emberek a tévedéseiket, hibáikat, rossz döntéseiket nem ismerik el, hanem inkább igyekeznek eltitkolni. Én pedig nem szeretném, ha a lányaim titkolnák előlem a rossz jegyeiket vagy azt, hogy összevesztek a barátnőjükkel, vagy bármi mást, ami fájdalmat okozott nekik (vagy netán, hogy ők okoztak fájdalmat másnak). Az élet tele van vereséggel - ezek egy részét magunknak köszönhetjük, más részükről nem tehetünk -, de ez nem azt jelenti, hogy örök vesztesek  vagyunk! Csupán annyit jelent, hogy próbálkoztunk  - és így máris nem hangzik olyan rosszul, nem igaz? Így aztán minden este örülünk a kudarcainknak is:

- Leestem a mászókáról, mert azt hittem, 3 fokot is át tudok lépni egyszerre. De nem tudtam.
- Nem baj, de legalább kipróbáltál valami újat! Büszke vagyok rád! És nagyon cukin áll ez a ragtapasz a térdeden.

- Nem tudtam helyesen leírni a nevem a suliban, és ettől olyan rosszkedvem lett.
- Nem baj, legalább rájöttél, hogy számodra fontos, hogy helyesen írd a neved. Ez csodás felfedezés! Akarod, hogy gyakoroljuk kicsit?

A lányaim egyébként ezt a 3. kérdést szeretik a legjobban, és nem kárhoztatom őket. Nekem is ez a kedvencem. Ez a kérdé feljogosít arra, hogy nyugodtan elmondják azt, amit a legnagyobb kudarcnak éltek meg a nap folyamán, miközben jóízűen falatozzák a vacsorát. Hát nem jó érzés, hogy elrontottak valamit, mégis itt ehetnek a családi asztalnál és érzik közben a feléjük áradó szeretetünket? Dehogynem! Mi volt ma a legnagyobb kudarcod? Hiszem, hogy ha megosztják a családdal a kudarcélményeiket, akkor lehetnek csak igazán sikeresek egyénként.

Természetesen a férjem és én is megválaszoljuk mindhárom kérdést. A lányaink pedig szeretnek minket hallgatni - kuncognak a bátor cselekedeteinken, inspirálódnak a kis kedvességekből, amiket véghez vittünk és a kudarcaink hallatán igyekeznek megoldást találni. Jó látni, hogy egyszerre tekintenek bennünket partnernek és szülőnek.

Az igazság az, hogy a lányaim tesznek egyre bátrabbá és jólelkűbbé, és arra ösztönöznek, hogy habár elbukhatok, de még inkább tegyem oda magam, bármit is csinálok. Ó, az én erős lányaim...

Az apukájukkal azt tervezzük, hogy még évekig feltesszük nekik ugyanezeket a kérdéseket. Bár a válaszaik változni fognak, de az biztos, hogy ugyanolyan hatalmas szeretettel hallgatjuk majd őket, mint most.

Forrás: Meg Conley cikke nyomán (Huffingtonpost.com)
Fotó: freepik/teksomolika