„Miért játszol videojátékokkal, amikor házi feladatod van?”, „Szüntesd meg a kupit a szobádban, kérlek!”, „Lezuhanyoztál ma?”, „Vedd már fel a zoknidat!” Az idő legnagyobb részében így néz ki a kommunikáció a tinédzser fiammal. Pedig van egy ennél sokkal lényegesebb dolog, amiről majdnem elfeledkeztem..." Két kamasz fiú édesanyjának megszívlelendő gondolatai.

"Tegnap este volt egy feszült beszélgetésünk a vacsoraasztalnál. Elkeseredtem, mert kamasz fiam nem akart beiratkozni arra a sportfoglalkozásra, ami már régóta téma otthon, és amire azt ígérte, beiratkozik, de meggondolta magát – én meg kifakadtam. Ezt megspékeltem azzal, hogy legyen szíves, tárolja már rendesen a szemüvegét, pakolja el az útból a hátizsákját, és vigye már le a szennyesét...
 

Lefekvéskor végigfutott bennem az összes nyaggatásom, és rájöttem, megkeserítem az együtt töltött időt; azt az időt, amit vele tölthetek, és mely sokkal értékesebb annál, semmint aggodalommal és feszültséggel töltsem meg.

De aztán kezdődött a fejemben újra: "Vajon átmegy holnap a vizsgán? Fel kéne-e ébresztenem reggel? Kész a matek házija?"

Elég. Ezt azonnal be kell fejeznem!
 

Az az igazság, hogy van egy ennél sokkal fontosabb dolog, melyről már majdnem megfeledkeztem!
 

Aznap sötét volt, hideg, és reggel óta zuhogott az eső.

A sarkon parkoltam, a kocsiban vártam rá. Láttam, amint egy saroknyira tőlem, futva közeledik a suli felől, ám egyszer csak elfordult és tett egy kis kerülőt. A tükörből láttam, ahogy megáll egy fiatal anya mellett, aki éppen három kisgyerekkel szeretett volna átkelni az úton, egy nagy táskával, egy félig nyitható ernyővel, a közlekedési lámpa pedig nem működött.

A fiam felkapta a táskát, segített kinyitni az ernyőt, majd átsegítette őket a forgalmas úton. Az anyuka hálásan nézett rá, némi csodálkozással átitatva, hiszen nem épp egy buggyos nadrágos, nyurga, kajla kamaszra számított. Láttam, ahogy a fiam félszeg mosollyal biccent, és pár másodperc múlva már be is ugrik mellém az autóba. 

Egy percen át azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neki, hogy büszke vagyok rá – végül nem szóltam semmit. Vacsora közben sem említettem meg sem neki, sem az apukájának.
Megint csak azt mondtam el, amit máskor: zuhanyozzon le, vegye fel a zokniját, gondolja át az edzés-dolgot, csinálja meg a házi feladatot, etesse meg a kutyát.
Aztán megint szörnyen éreztem magam! Mert pontosan tudom, hogy nem ezek a dolgok számítanak igazán. Akkor miért ezeket hajtogatom mégis?

Mindent megtett, hogy segítsen egy idegennek a szakadó esőben. Habozás nélkül.
Lehet, hogy nem vesz fel zoknit, ha kérem, de már most segít másokon.
 

És el kell hogy mondjam, az öccse is ugyanígy tesz.
Reggelente  és délután kedvesen nyitva tartja az ajtót az osztálytársainak. Azoknak a gyerekeknek, akik vadul tolakodva próbálnak kijutni az iskolából, és mit sem törődve a mögöttük jövőkkel, gondatlanul hátracsapkodják az ajtót.
 

Nem szólok ezért, mert éppen ezt várom el tőlük, és mert több ilyen emberre van szüksége a világnak. Törődő, nyitott szemű és nyitott szívű, gondoskodó emberre!

Az én feladatom pedig az, hogy jó embereket formáljak belőlük, és ehhez teljesen mindegy, felvették-e a zoknijukat. Az utóbbi nem ér meg egyetlen vitát sem. Hátrébb kell lépnem, és nem nyaggatni, csakis biztatni és dicsérni.

Istenem, milyen büszke vagyok.

És mostantól mindent megteszek, hogy erről tudjanak is!"

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik