Nehezen kapom fel a vizet bármin. De gyakran hallok és olvasok olyan apás sztorikat, ahol az apukák jelentőségét kicsinyítik, mintha egy apa mindent csak elbénázna, összekutyulna, elvicceskedne - mintha olyan idióták lennénk, hogy még magunkról sem tudunk gondoskodni, nem hogy egy gyerekről. És megtörtént. Persze a feleségem mondta, hogy előbb-utóbb bekövetkezik – és igaza lett.

Általában, amikor csak lehet, visszük magunkkal mindenhova a három kislányunkat. Amikor ez valamiért nem jön össze, akkor többnyire a feleségem az, aki rettenthetetlen anyaként magára vállalja a teendőket, és elintézi, amit el kell, miközben vele van a három kis csajszi.

Most azonban én voltam az, akinek elintéznivalói akadtak, és gondoltam, miért ne vinném magammal a kis brigádot. Nem volt semmi különösebb feladat, csak a szokásos: néhány cuccot be akarok szerezni a barkácsboltban, elmegyünk a lottózóba feladni egy szelvényt, meg aztán a napi bevásárlást is elintézzük egy füst alatt.



Első a barkácsbolt. Befordulok a parkolóba. Közben figyelem, hogy a kosarak mellett találjak helyet. Király, ott egy dupla üléses bevásárlókocsi, az kell nekem. Kiszállok az autóból. Megkaparintom a kocsit. Kinyitom az autó bal oldali hátsó ajtaját. Kikapom Hármas számú kiscsajt. Beteszem a kocsi egyik ülésébe, becsatolom. Kikapom Kettes számút, megismétlem a folyamatot, csat be, kész, autó ajtaja be, megvan.

Na, most jön a bonyolult rész. Lazán megkerülöm az autót, mintha ez valami rutinfeladat lenne, aztán az autó jobb oldali hátsó ajtaját kinyitom, Egyes számú kiscsaj kiveszem, és beteszem a bevásárlókocsi pakolós részébe. Megbizonyosodom arról, hogy egy kis póni se hiányzik, ellenőrzöm az autó ajtaját, hogy bezártam-e. Mindenki beövelve, indulhat a móka, hogy beszerezzük a fehér festéket, a díszköveket és a szegélynyírót.

Ahhhhh – üti meg egyszer csak a fülemet egy női hang a közelből. Körbenézek, hogy végigpásztázzam a környéket. Azonosítom a hang forrását – a nőnemű lény egyre közelít a kocsihoz. Nőnemű lény eléri a kocsit, beszélgetést kezdeményez Kettes és Hármas számúval:

- Nahát, ma apuci a bébiszitter?

Türelmes ember vagyok, tényleg. 10 évig vevőszolgálatosként dolgoztam. Közel három éve vagyok apa. Úgy érzem, mindkettőben jelentős tapasztalatra tettem szert. Bíráskodtam már olyan komoly ügyekben a három saját gyermek plusz unoktesók érintettségével, hogy vajon miért nem akarod a játékot megosztani/elcserélni/elbizniszelni/becserélni egy másik játékra/felesben használni/oké, ennyi volt, most elveszem/na tessék, most meg mindketten duzzogtok, talán akkor mégis meg kéne osztani?/10 perc viszonylagos csend/ismétlés egy újabb játékkal. A különös az, hogy ehhez kísértetiesen hasonló beszélgetéseket kellett folytatnom már vevőszolgálatos koromban is, bizonyos vevőkkel.



A lényeg, hogy nehezen kapom fel a vizet bármin. De gyakran hallok és olvasok olyan apás sztorikat, ahol az apukák jelentőségét kicsinyítik, mintha egy apa mindent csak elbénázna, összekutyulna, elvicceskedne – mintha olyan idióták lennénk, hogy még magunkról sem tudunk gondoskodni, nem hogy egy gyerekről. Látom a reklámokat – ahol az apukák többnyire szerencsétlennek vannak beállítva. És ki az, aki mindent rendbe- és helyretesz? HÁT ANYU! Aki jön a porszívóval, és volt piszok-nincs piszok. Porszívót az anyáknak! Mert az apáknak aztán fogalmuk sincs ám arról, hogyan kell használni ezt a bonyolult szerkezetet. De az a reklám is kiborít, ahol apuka pelusozza a gyereket, és amikor kibontja a kakis pelenkát, majdnem kidobja a taccsot. DE NINCS VÉSZ! Anya jön és hozza a popsitörlőt, amitől tiszta és illatos lesz az a babapopó. Hja, mert mi, apák aztán nem is hallottunk még ilyesmiről, hogy popsitörlő.

Szóval látom mindezt, és látom azt is, hogy a Facebookon, az apukás oldalakon miről panaszkodnak a hozzám hasonlók. És mit ad Ég, éppen tegnap említette az asszony, figyeljem meg, le fognak engem még bébiszitterezni majd. De én naivan nem hittem neki. Azt gondoltam, ezek csak a szokásos netes felfújt dolgok, hogy a reklámok is inkább az anyaságot akarják népszerűsíteni, nem az apákat lehúzni, meg hogy az emberek nem szólnak, ha nem értenek valamihez, hiszen fogalmuk sincs, miről is szól az apaság.    

Hát tévedtem.

És abban a pillanatban, amikor az a nőnemű lény bébiszitterré alacsonyított (aki csak arra jó, hogy olykor - jobb híján - vigyázzon egy kicsit a gyerekekre), mindez a fenti gondolatmenet átsuhant az agyamon. És bár felbőszülten belülről zöld szörnnyé változtam, mint Hulk, higgadtan csak annyit mondtam:

- Nem, asszonyom, nem bébiszitter vagyok, hanem csak egy apa a gyermekeivel.

A hangsúlyt az „apa” és a „gyermekei” szavakra helyeztem – kimérten, de azért kellő vitriollal. Ezzel rövidre is zártam a beszélgetést, határozottan a bejárat felé vettem az irányt és még csak hátra se néztem, hogy megértette-e az üzenetet. A hallgatását igennek vettem.

Miközben az üzlet felé tartottam, a fantáziám elszabadult. Hirtelen az  ugrott be, hogy talán szólnom kéne az üzletvezetőnek, ne haragudjon azért a hatalmas kráterért ott, a parkolóban – én vagyok az oka, hogy egy hölgynek annyira leesett az álla, hogy mélyedést hagyott az aszfaltban... Vagy hogy belépve az üzletbe néhányan tapssal üdvözölnek, ami aztán hatalmas tapsorkánná dagad, konfettivel és lufikkal...

Persze azt hiszem, valójában az a nő leginkább megsértődött azon, mekkora bunkó vagyok – kábé olyan tahónak gondolhatott, mint amennyire tudatlannak gondoltam én őt. Hogy ténylegesen mit hitt, sosem tudom meg, mivel azután már nem futottunk össze.

Mindenesetre ezúton is tisztázni szeretném, hogy egy apa nem pusztán spermadonor ősember! Apának lenni mókás, izgalmas, kihívásokkal teli, és az apaság olyan dolog, amiért megéri felkelni minden reggel. És fent maradni éjszakánként, ha kell. És igen, kakival is jár. És bár három évvel ezelőttig fogalmam sem volt róla, hogy apa akarok lenni, most már biztosan tudom, hogy nem akarom másként.

Kikérem magamnak, hogy két lábon járó, alap életfenntartó funkciókkal bíró neandervölgyinek tekintsen bárki, aki képtelen olyan komplex helyzetek megoldására, mint hogy frizurát fésüljön a lányának (még kell egy kis gyakorlás, de már most is megy, és imádom!)

Apaként ki akarom hozni magamból a legjobbat, hogy példakép lehessek, egy olyan ember, aki mindig meghallgatja őket, akinek a vállán kisírhatják magukat – bármit megteszek, ami ahhoz szükséges, hogy a lányaimnak a lehető legjobb és legboldogabb életet biztosítsam. Ha valamit nem tudok, megtanulom. Gyakorlom. És addig csinálom, amíg már annyira nem megy, hogy a tudásomat nekik is átadhassam. Azért, hogy ők is  megtanulják és gyakorolják – vagy hogy akár nálam is ügyesebbek legyenek benne. Célokat akarok kitűzni nekik, amiket elérhetnek, sőt, túl is szárnyalhatnak. Új ötleteket és kihívásokat akarok mutatni nekik. Sosem a múlton révedezve, hanem a jövőbe tekintve akarom őket végigvezetni az úton – az apjukként, amíg csak élek.

Lépésről lépésre. Valójában ezt jelenti apának lenni – és nem azt, amit a tévében látsz.

Forrás: a lifeofdad.com cikke nyomán
Fotó: pixabay