Vendégszerzőnk, Körner Judit olyan családokról ír, akik Down-szindrómás baba örökbefogadása mellett döntöttek. Írásaiban megismerkedhetünk az örökbefogadások történetével, a családokkal, a mindennapi életük szépségeivel és nehézségeivel. Négy gyermekem közül a legidősebb (16 éves) Down-szindrómás. Egy pályázati kiírásban olvastam, hogy örökbefogadott gyerekek, ill. örökbefogadó szülők írhatnak az örökbefogadással kapcsolatban megélt élményeikről. Szívesen indultam volna ezen a pályázaton, mert rögtön a Down örökbefogadók jutottak eszembe, a pályázaton viszont sajnos nem vehettem részt, mint "kívülálló" (se örökbe fogadó, se örökbe fogadott nem vagyok), de elhatároztam, hogy mindentől függetlenül írok a témáról, ezért felkerestem néhány családot - Körner Judit riportsorozata.

5 budapesti család. Különbözőek, mégis nagyon hasonlóak: Down-szindrómás gyermeke(ke)t fogadtak örökbe. Ugyanazokat a kérdéseket tettem fel nekik, és ők őszintén válaszoltak.

Íme, az első család története.
 

Down-szindrómás gyermeket fogadtunk örökbe: Krisztáék története

Kriszta 23 éves volt, amikor 2000-ben lánya, a Down-szindrómás Franciska megszületett, egészségesnek mondott terhességből, időre. Franci után 15 évig nem sikerült teherbe esnie, így férjével úgy döntöttek, örökbe fogadnak, akár downos kisbabát is. Szóltak Steinbach Évának, a Down Dada Sorstárs Segítő Szolgálat vezetőjének, ő pedig 2014. július 18-án telefonált, hogy született egy fiúcska Debrecenben, és lemondanak róla a szülei. Így egyik napról a másikra lett még egy gyerekük.



Örökbe fogadott, downos fia, Gergő, 11 napos korában került hozzájuk. Egészségesre egyetlen kiközvetítésük sem volt. A Down örökbefogadással azt gondolták, fehér hollók lesznek. Kiderült azonban, hogy nem ők az elsők, sokáig vártak, míg örökbe fogadhattak egy Down-szindrómás babát. Később még két, egészséges gyermekük született: 2016-ban Karina, majd 2018-ban Kristóf.

Miként élték meg szülőként az örökbefogadást?
Krisztáék óriási, mérhetetlen örömet és még nagyobb izgalmat éreztek, amikor kiderült, hogy örökbe fogadhatnak egy kisbabát. (Olyan érzés volt, mint amikor sok-sok év várakozás után kiderült, hogy férjével babát várnak.) A kicsit egészséges izgalommal vitték haza.

Mint Kriszta férje felidézte, szerelem volt első látásra. Utólag meg is jegyezte, hogy amikor a kis Gergőt meglátta, rögtön arra gondolt, „Jaj, de nagyon gyönyörű baba!”, csak nem merte hangosan kimondani, nehogy meggondolják magukat a vér szerinti szülők. Kriszta is nagyon boldog volt, és csak azon aggódott - mint később a testvéreknél is -, hogy rendben legyen a pici egészsége.

Hogyan reagált a környezet az örökbefogadás hírére?
Gergő örökbefogadásakor a közeli hozzátartozókat, Kriszta apukáját és nagymamáját is bedobták a mélyvízbe, amikor bejelentették, hogy másnap hoznak egy gyereket. Hogy downos, teljesen elfogadták, nem volt ezzel probléma. Nem éreztették, hogy őket ez a kérdés bármilyen szinten is zavarná, vagy problémát jelentene, nem féltették őket. A tágabb rokonságtól persze azért megkapták néhányszor, hogy miért kell nekik még egy „ilyen”.



De ők ezt nem vették magukra, úgy álltak hozzá, hogy gondolnak az emberek, amit gondolnak, Gergő a gyerekük és pont. Kriszta úgy véli, aki ezt mondta nekik, leginkább őket féltette, mert abból indultak ki, hogy egy súlyosabb állapotú vagy egy nehezebben kezelhető Down-szindrómást kapnak.

A gyerekorvosuk szerint minden downos vagy akár egészséges gyerek olyan családot szeretne, mint ők. Mi több, a doktor nénijük ’szerelmes’ Gergőbe. Franciska iskolájában viszont voltak néhányan, akik furán néztek rájuk, és nagy szemekkel méregették a kisfiút.

Hogyan telnek a mindennapok, ha a gyerek Down-szindrómás?
Gergőt imádják a szülei, ahogy édesanyja fogalmaz, egy „cukorborsó, egy bújós, pici macika”. A plusz, amit ad a lénye, hogy létezik. Egy letisztultabb, nyugodtabb életritmust, másfajta, maximálisan elfogadó értékrendet, sok-sok türelmet tanít a szülőknek.

Általa új, csodálatos barátokra leltek, Down-örökbefogadókra, akiket valószínűleg sosem ismertek volna meg. Egymásnak nem kell megmagyarázniuk, miért is jó, ha Down gyereket fogad örökbe valaki.



Értelemszerűen másként állnak hozzá azok a házaspárok, akik hirtelen csöppennek bele, hogy lesz egy downos gyerekük, és másként azok, akik önként és dalolva akarnak egyet. Gergőtől azt kapták, hogy őket választotta igazi szüleinek.

Mint Kriszta elmondta, nincs két egyforma downos gyerek. Gergő érkezése előtt azt gondolta, hogy már mindent tud a Down-szindrómásokról, hiszen ott volt neki Franci, és vele 14 év gyakorlata. De Gergő folyamatosan új dimenziókat nyit számukra.

Hogyan viszonyulnak egymáshoz a testvérek?
Krisztáéknál a két downos gyerek jobban érzi egymást. Franci hazamegy a suliból és amikor megkérdezi, hogy „Na, ki jön hozzám ölelésre?”, Gergő az első. Leginkább Karina és Geri féltékenykednek egymásra, Franci nem. Ő tyúkanyó-féle szeretettel és végtelen türelemmel pesztrálja, tanítja, szereti a kisebbeket. Franciska egyébként Kriszta egyik legfőbb segítsége.

Miként képzelik a jövőt?
Krisztáék sokat ügyködnek azon, hogy felnőttként mi lesz majd a downos gyerekekkel, ezért a szülőtársakkal létrehoztak egy alapítványt. Jelenleg ott tartanak, hogy van egy 160 négyzetméteres ingatlanuk, és még 2018-ban elindítanak egy nappali otthont az iskolából már kikerült, értelmi fogyatékos gyerekeknek. Úgy tűnik, lassan munkaerőik, önkénteseik is lesznek.

Közeli céljuk egy foglalkoztató, távolabbi pedig egy lakóotthon létrehozása. Kriszta ott képzeli el Franci és Geri jövőjét is. Szeretné ezt a kérdést megnyugtatóan rendezni, hogy mindez majd csak végső esetben legyen megoldandó feladat a testvérek számára.

Szerző: Körner Judit
Fotók engedéllyel!