A szülés egyidős az emberiséggel és félelmeink ezzel karöltve járnak és már gyerekkorunktól fogva, körbeölelik lelkünket. Az a várandós, aki azt mondja, nincsenek félelmei a szüléssel, anyasággal kapcsolatosan, vagy nagyon magas szintű önismereti úton járt és megvilágosodott, vagy egyszerűen hárít. Mivel pillanatnyilag nem tud szembenézni önmagával, meg sem próbálja lebontani a saját maga védelmében felépített bástyát. Meggyőződésem, hogy sokkal alacsonyabb lenne a császármetszések aránya, ha az anya pszichés támogatást is kapna a várandóssága és a szülése, majd a gyermekágy ideje alatt.

 

A szülés a legkevésbé sem csupán testi munka, hiszen a nő nem csak 60-80 kiló izom, vér és szervek összessége, hanem test-lélek és szellemi egység. A szülés folyamatos tükröt tart elénk, és amennyiben el tudjuk fogadni a látottakat, haladunk, ha nem, akkor blokk van, és a vajúdás görbéje megtorpan, vagy akár meg is állhat. Ahhoz, hogy a szülés lendületesen haladjon a testnek, a léleknek és a pszichének tökéletes összhangban kell lennie, ami tulajdonképpen enyhe utópia, hiszen nincs tökéletes harmónia a világunkban. Ezért van az, hogy a vajúdás nem tankönyvszerűen halad általában, hanem kisebb-nagyobb hullámokban a maga nem tökéletes, de eléggé jó útján.

 

Több száz kismama félelmeit végighallgatva és támogatva, biztosan állíthatom, hogy legmélyebb félelmeink az alábbiak: elég jók leszünk-e anyának, egészséges lesz-e a gyerekünk, túléljük-e a szülés tortúráját, mennyire alakul át az életünk, megváltozik-e a szexualitásunk, bírni fogjuk-e ezt a sok szerepet.

 

Ezek a kérdések nagyjából mind egy tőről fakadnak, a maximalizmuséról, merthogy ebben az álszent média világban a tökéletesség iránti törekvésünk nem ismer határokat. Igencsak eltávolodtunk az anyaság alaptézisétől, miszerint nem kell tökéletes anyának lennünk, elég, ha elég jók vagyunk, és feltétel nélkül szeretjük gyermekeinket. Hiszen a gyerek sem lesz tökéletes, ez a helyzet, egyetlen emberi lény sem az, mégis csodálatos teremtmény.

 

A versenyszférában élő és dolgozó nőknek nem könnyű egyik pillanatról a másikra átfordítani a gondolkodásmódjukat és megelégedni az elég jóval. Ráadásul a környezet tesz is erre egy lapáttal, hiszen a látszat mindenekelőtt fontos. A külsőségekről szól nagyjából ez a pár hónap, a virtuális és a média diktálta világ befolyásával, és ritkán van lehetősége az anyának mások előtt igazán megnyílni, félelmeiről beszélni és esetleg oldást, feloldozást kapni. Pedig, ha a félelmeinkkel nem nézünk szembe a várandósság alatt, akkor a szüléskor csapódnak az arcunkba és vagy legyőzzük őket, vagy elsodornak.

 

Pedig, ha sikerül megoldani a problémáinkat, önbizalmunk a szülés után megsokszorozódik és anyaságunk sokkal szilárdabb alapokkal indul. Mondjuk el magunknak naponta többször, hogy nem kell tökéletes anyának lennünk, hiszen az csak a megfelelni vágyásról szól elég, ha elég jó anyák vagyunk, de azt élvezzük. És a hibáink elfogadása, hozzásegít egy boldogabb életminőség megéléséhez.

 

Az anyaság ne egy projekt legyen, hanem érzés. Ne az agyunkkal szeressünk, hanem a lelkünkkel, az orrunkkal, a szemünkkel, minden rezdülésünkkel. Hiszen egy anya nem attól lesz jó, ha Istenként áll a gyermekei előtt mintának, hanem, ha a szőnyegen dögönyözi kicsinyeit, és könnyei nem a megfelelés kínjaitól csordulnak ki, hanem a nevetéstől.

 

És az anyaság előmunkája a vajúdás. Időt kell adnunk magunknak a megnyílásra. Hiszen az addigi életünk végérvényesen megváltozik, ami egyáltalán nem jó, vagy rossz, csak más, sokkal teljesebb, sokkal intenzívebb, sokkal dinamikusabb, remélhetőleg sokkal rendetlenebb és maszatosabb is lesz. Ehhez pedig mindenkinek más időre van szüksége. Van akinek 2-4 órára, van akinek 2-4 napra. Dobjuk ki az időt, hiszen az óra csak a teljesítményorientáltságot hozza elő, és a szülést nehezíti,

 

Örüljünk annak, hogy mindenki másképp csinálja és ez így csodálatos és spontán.

 

 

Fotó: Freepik