Természetes szülés, császármetszés? Érzéstelenítés, altatás? Olvasónk és vendégírónk, Anita a szülés három különböző típusát élte meg. Írásában szüléseinek elképesztően őszinte, megrázó és egyben felemelő részleteit osztja meg velünk.

Három szülést élhettem át, és bár a várandósságaim első perctől egyformán zajlottak, mindhárom szülésem különböző volt. Rengeteg tapasztalással lettem gazdagabb, melybe jó és sajnos rossz is egyaránt jutott…
 

Természetes szülés, 6 óra alatt

Egy délután filmezés közben érzett gyenge fájásaim estére rendszert mutattak, így bementünk a szülészetre. Féltem. Főleg az ismeretlentől. Elképzelésem nem volt, milyen a szülés, bírni fogom-e, és tudom-e majd, mit kell tennem. A szorongás valószínűleg csak gátolta a folyamatot. Oxitocint kaptam, és repesztést, melyek a következő percekben olyan fájásokat generáltak, amilyet még elképzelni sem tudtam azelőtt. A szülés utolsó 2 óráját kegyetlen küzdelemnek éltem meg, könyörögtem - vegyék ki, altassanak el, belehalok -, és egy 1 órás kitolási szak után, a klasszikus hasra könyöklés „segítségével” - és egy közben odasereglett rezidens nézőközönség szeme láttára - megszületett a fiam. 
Egészséges, és csak ez számít. Még várt rám egy fél óra varrás, melynél jobban zavart a végtelen gyengeség és az erős remegés.
Az aranyóra azonban már életem legszebb órája volt. Azt hiszem, az a kis idő pont arra való, hogy egyáltalán felfogjuk, mi történt és azt, hogy már nem ketten vagyunk, hanem hárman. Némán öleltük egymást a csendes szobában. 
Férjem legnagyobb támaszomként volt velem mindvégig. El sem tudom volna képzelni, hogy bírtam volna nélküle. 
Azonban a későbbiekhez is rendkívüli erőre volt szükség. Szorongó első gyermekes anyaként megviselt a sok bizonytalanság, a sikertelen szoptatási próbálkozások, és kínzott a kialvatlanság. A boldogság sem azonnal érkezett a szívembe, inkább akkor, mikor már úgy éreztem, megbirkózom a rengeteg új dologgal és képes vagyok rendszert vinni a mindennapokba.
Egy biztos: a nők olyan erőt képesek mozgósítani, ami akkor is továbbviszi őket, ha úgy érzik, nem bírják tovább. Egy ismeretlen rejtekből érkezik még tartalék. Éppen akkor, mikor kell, és pont annyi, amennyire szükség van ahhoz, hogy a csoda megtörténjen.
Még egy tanulság: aludj, amikor csak tudsz, zárd ki a megfelelési kényszert, és csakis a belső hangodra hallgass!

S.O.S. császármetszés, gerincérzéstelenítéssel

Ez egy minden szempontból szomorú történet. Kislányomnál betegség gyanúja állt fenn mindvégig, ám a szülés előtt jó híreket kaptunk; úgy tűnt, a probléma megoldódott méhen belül. Sokk-ként ért bennünket, mikor a 39. héten egy rossz magzati szívhang miatt azonnal a műtőbe vittek. Férjem hazaszaladt a holmimért, és én ott maradtam egyedül egy ismeretlen kórházban, ismeretlen orvosokkal (mert aznap kivételesen máshol vizsgáltak meg). 
A rémálom ekkor kezdődött. 
Talán furán hangzik, de engem az érzéstelenítés mentálisan megviselt. Köldöktől lefelé nem éreztem a testem. Menekülési vágyat éreztem, de moccanni sem bírtam. Nem volt uralmam sem a testem, sem a történések felett. Ettől pánik lett rajtam úrrá. Már kaptam is a nyugtatót a sok cső egyikén keresztül. Szédülni kezdtem. Szememmel férjemet kerestem kétségbeesetten, visszaért-e már, de nem láttam őt. Rám szóltak, hogy ne forogjak. Remegés tört rám, a hátamon fekve erős hányinger kerülgetett. Olyan szomjúságot éreztem, mint még soha életemben. Vízért könyörögtem, de nem adtak. A számat néha benedvesítették, ami nem ért semmit. Mintha vatta lett volna a torkomban. Azt hittem, megfulladok. Senki nem szólt hozzám. Teljesen elveszett voltam, minden rideg volt, távoli és vakító. Semmi emberit nem éreztem.  

Végre kiemelték kislányomat, aki nagyon pici súllyal született meg, és azonnal látni lehetett, hogy baj van. A színe, az arca, de még a köldökzsinór sem volt rendben. 
A történet nagyon rossz véget ért. Az okát máig nem tudjuk. Tudjátok, ez az, ami mindig csak „bárki mással” történik…
A szülésznőm többször meglátogatott. Lelki támogatása rengeteget jelentett. Sok éve ismert már. Egyik ilyen látogatása alkalmával, mikor a gyászban is csak csendesen ültem, tartottam magam és mosolyogtam rá, azt mondta: „Ismerem Önt. Minél inkább fáj belül, annál inkább mosolyog.” Ekkor szakadt fel a gát és kezdtem kisírni magamból azt, amit el kellett engednem…
A veszteség ellenére tudtam, hogy szeretnék még babát, és valamiért azt is bizonyosnak éreztem, hogy legközelebb minden rendben lesz. Ki tudja, honnan ered a nők belső bizonyossága…? Ahogy a gyermekeim nemét is mindhárom esetben azonnal éreztem, ugyanúgy abban is biztos voltam, hogy legközelebb nem lesz baj. Ehhez azonban még végig kellett mennem a lelki gyógyulás másfél éves, göröngyös útján.
 

Még egy sürgősségi császármetszés, ezúttal altatással és happy enddel…

Kisebbik fiam születése kárpótolt minden keserűségért és fájdalomért. 
Egyáltalán nem féltem, boldog voltam és nyugalmat éreztem mindvégig. Férjem viszont még cipelte a hátán történtek súlyát, és nagyon féltett minket. A 20. heti vizsgálat hírei ezt a szorongást némileg oldották. Sokat olvastam, energetikai kezelésekre jártam, tudatosan készültem. VBAC-szülést szerettem volna, azaz császár utáni természetes szülést - ehhez választottam a doktornőm mellé szülésznőt. Ági a legjobb döntés volt. Mindenre volt részletes, alapos és türelmes válasza. Csupán a lénye, a jelenléte is megnyugtató volt.
A szülés a kiírt napon indult meg, de a fájások csak másnapra érték el azt a szintet, hogy bemenjünk a szülészetre. Így aztán eleve kialvatlanul, kimerülten kellett szülnöm. Szerencsére azonban most egészen más atmoszféra fogadott. Maximális figyelem, kedvesség és támogatás vett körül. Ági lágy zenével, finom fényekkel, borogatásokkal, masszázzsal segített, hogy megtapasztaljam: egy egészen más módja is lehet a szülésnek! Még az erős fájások is teljesen elviselhetőek voltak. Hihetetlen volt, hogy így is lehet. Szinte álomszerű állapotban jutottam el a kitolási részig. 
Sajnos a sors megint közbeszólt. A varrat megrepedt, a kisbabám pedig beakadt és nem haladt lefelé. Gyors helyzetelemzés, rohanás a műtőbe. Mint kiderült, a doktornőm az életünket mentette meg. Az egészségügy negatív oldalát most is megtapasztalhattuk (nővérke a pokoli fájások alatt, miközben kezem-lábam kikötözve szenvedtem, nekem szegezte a kérdést, „ne kiabáljon már, minek csinálja ezt?!”), majd minden elsötétült. De mindenért kárpótolt a hang: „Anita...minden rendben”. A szemem ugyan képtelen voltam még kinyitni, de azt tudtam, hogy fekszem és tolnak valahová. Kellett egy perc, hogy felfogjam: szültem és ezúttal minden rendben, élünk! Könny csorgott a szememből. Újra elaludtam. Ébredésem pillanatában a doktornő és férjem léptek be a kisbabánkkal. Rám tették, én némán sírtam és csak néztük egymást…
Férjem ekkor, kisfiunk születésekor engedte el az előző szülés traumáját és gyászát. Sosem láttam őt sírni, de most zokogott, mint a záporeső.

Néha nem úgy alakul, ahogy elképzeljük, de legtöbbször azért, hogy valami még jobb történhessen. Vagy hogy tanuljunk valamit önmagunkról… Egy biztos: bármi is adódik, a kedvesség, a segítőkészség és a szeretet az, ami átsegít mindenen. A család, a barátok, és azok az orvosok, akik valóban ismernek minket. Akik nem csak egy páciensként kezelnek, hanem embertársként állnak mellettünk örömben és bajban. Ők teszik emberivé és feldolgozhatóvá az élményt - de a tragédiát is.