Még pici, még bújik hozzád, de eljön az idő, amikor már nem Te leszel a világ közepe. Hogyan éli meg ezt egy édesanya?

 „Te leszel a feleségem, Anya!” – és szemeid úgy ragyogtak, mintha ez volna a világ legnagyszerűbb felvetése. Elismerem, az ötlet, hogy örökké veled legyek, édesen hangzik! Rád mosolyogtam és puszit nyomtam az orrodra.
Most, hogy 4 éves leszel, számodra még én vagyok a középpontban. Nekem pedig az, hogy igazán megéljek veled minden egyes percet, mert tudom, nem tart örökké.

Tudom, mert látom a bátyád, aki pár lépéssel előtted jár az élet útján. Láttam, ahogy a barátaim először viszik gyerekeiket a főiskolára. Nem csak az évszakok váltakoznak. A gyerekek is felnőnek…

Tudom, furán hangzik, hogy olyasvalakiről mondom ezeket, aki még minden adandó percben az ölembe mászik, mindenhová követ, és abban a hitben él, hogy a holdat én helyeztem az égre… De néha már most hiányzol!

Az idő egy tolvaj! Szinte fizikai fájdalmat érzek, ha az édes gyermekkor múlékonysága eszembe jut. Bárcsak tovább így maradhatna!
Mostanában esténként elalvás előtt videókat nézünk a telefonomon. Összebújunk a takaró alatt, kis fejed befészkeled a nyakamhoz, és felvételeket nézünk újszülött korodból, a gömbölyű kacajodról, az első születésnapodról és az első lépéseidről…

Miközben nézed, szemeid táncot járnak - az enyémeket könny tölti meg.

Letörölnéd őket, s én elmondom, hogy ezek a boldogság könnyei. De azt hogyan mondjam el, hogy ezek a pillanatok máris hiányoznak, hiszen mintha csak tegnap történtek volna.

Oly értékes ez az életszakasz, és fogalmam sincs, hogyan leszek képes egy nap elengedni, pedig muszáj lesz, mert egyre kevésbé leszel rám utalva. Félkész kis szavaidat nemsokára tökéletesen ejted. Egyre önállóbb leszel.

Bár amikor fáradt vagyok, alig várom, hogy önállóbb legyél, valójában összeszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy egyre kevésbé igényelsz majd. Először csak a fogmosásnál nem lesz rám szükség, aztán már ahhoz sem, hogy eljuss valahová… ahhoz sem, hogy betakargassalak, hogy uzsonnát csomagoljak, hogy elvigyelek valahová… végül ahhoz sem, hogy utat mutassak.

A kisfiúból, aki most lábam köré fonja a karját, egy szempillantás alatt szép szál fiatalember válik. Szeretetünk akkor is változatlan marad, de már semmi nem lesz ugyanolyan, mint most. Már nem én leszek a mindened, és ez a természetes.

Édesanyaként képesnek kell lennem felnevelni – de elengedni is!
Az eszem tudja ezt, habár a szívem megszakad.

Ezért ma azt mondtam: „Igen. Hozzád megyek.”
Boldog mosollyal hajoltál oda puszit adni, majd álomba szenderültél. A ház lassan elcsendesedett, s én még mindig ott feküdtem a lélegzeted hallgatva, és hagytam, hogy a boldogság, a büszkeség és a túláradó szeretet forró könnyei csorogjanak végig arcomon.

Még itt vagy a karjaimban, Drága Kisfiam…, de már most hiányzol.

Fotó: Freepik
Forrás: herwiewfromhome.com