Legtöbbször felszínesen tekintünk a feszültséget kiváltó helyzetekre: elkönyveljük, hogy „idegesítő a gyerek, megint nem fogad szót”, „állandóan megy a hiszti”, „folyton ellenkezik”, és ez bizony megőrjít minket. Ahhoz, hogy hatékonyan kezeljük a helyzeteket, kissé mélyebbre kell ásnunk. Főleg magunkban…

Természetesen jó, ha arra is szánunk figyelmet és energiát, hogy megismerjük, mik azok a helyzetek, melyek dühöt, indulatokat, türelmetlenséget váltanak ki belőlünk, de ez még kevés: annak érdekében, hogy kapásból ne a gyermekünket hibáztassuk, annak is utána kell néznünk, miért reagálunk úgy, ahogy.
Gondoltál vagy mondtál már hasonlót: „Ha nem csapna ekkora kupit, biztosan nem kiabálnék ennyit!” vagy „Ha szót fogadna és nem hisztizne, esküszöm, jófej szülő lennék.”

Ez egy oda-vissza, ellenséges dinamika, mely csak fokozza a feszültséget és a gyermek viselkedése feletti uralkodáshoz vezethet („Ha sikerül megakadályoznom, hogy csapkodjon, majd akkor nyugodtabb leszek.”).

Nem maguk a „triggerek” borítanak ki bennünket, hanem azok a hiedelmek és gondolatok, melyeket az adott történés kiváltanak belőlünk.
Tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy rendben van, ha befolyásol bennünket a gyermek viselkedése, a feszültséget kiváltó helyzet, de ha fejlődni szeretnénk, tetteinkben is meg kell haladnunk eddigi hozzáállásunkat. 

 

Az első és legfontosabb lépés

Talán megnyugtató tudni, hogy a harag egy fenyegető vészhelyzetekkel szembeni, egyfajta védelmi mechanizmusból ered, hogy az erő érzetét és azt a hamis tudatot keltse bennünk, mintha uralnánk a helyzetet. Azonban jobban megértve belső motivációnkat, tudunk rajta uralkodni is.

Értsük meg: nem maga a hiszti, a sírás, az ellenkezés az, ami szülőként kiborít bennünket, sokkal inkább az, amit tiszteletlenségként azonosítunk, illetve saját alkalmatlanságunk, a tehetetlenségünk, és gyengeségünk tudata. Hiszen mindez sebezhetőségünkre emlékeztet. Ennek következő lépcsőfoka pedig a düh… Ezért kell még az előtt uralkodnunk magunkon, és kezelni az indulatainkat, mielőtt a harag szakaszába jutnánk.

 

Mit tehetünk még?

Ha egy korábbi, rosszul lereagált szituáció miatt lelkiismerefurdalás vagy szégyen kínoz bennünket, vagy csak szeretnénk hatékonyabban kezelni és nyugodtabban átvészelni ezeket a helyzeteket, 
önostorozás helyett tegyük fel magunknak az alábbi kérdéseket, mikor azt érezzük, hogy kezdenek rajtunk eluralkodni az indulatok:

1. Hogy jutottam idáig? Hogyan vállalhatom a felelősséget a saját tetteimért, reakcióimért?

Azaz mi van az indulatom mögött: egy korábbi trauma emléke? Egy eleve jelen lévő, más körülmény miatti frusztráció? A tehetetlenség, a kialvatlanság, esetleg félelem, szomorúság? 

Mondhatod például, hogy „Ne haragudj, ezt nem így kellett volna megfogalmaznom, bocsánat.” vagy „Sajnálom, hogy kiabáltam, tudod, nagyon sok más dolog nyomaszt, feszült voltam és ideges, aminek nem te vagy az oka.", esetleg "Az dühített, hogy nem működünk csapatként, de akkor sem így kellett volna reagálnom.”)

2. Hogyan láthatnám a történteket a gyermekem szempontjából?

Néha oly mereven ragaszkodunk saját szabályrendszerünkhöz és elképzelésünkhöz, hogy „ki sem látunk belőle”. Zökkentsük ki magunkat saját szempontunkból, és nézzünk rá, vajon

• gyermekünk hogyan érezhette magát a történésekkor?
• mi vezethetett a viselkedéséhez?

3. Hogyan láthatnám én magam másként a történteket?

Mikor elveszítjük a fejünket, sokszor mardos a bűntudat, azt mondogatjuk, „megint nem sikerült”, „rossz szülő vagyok” stb., azonban nem az tesz minket jobb szülővé, ha szidjuk magunkat, sokkal inkább az, ha jobban együttérzünk önmagunkkal!

Néha ismételjük és rögzítsük magunkban az alábbi gondolatokat: „Jó szülő vagyok. A rossz pillanatok nem tesznek rossz szülővé. A gyermekem és én is megtesszük a tőlünk telhető legjobbat és legtöbbet. Ezen is túljutunk, és minden rendben van.”

 

Ezt is érdekelhet: Mit üzen a rosszalkodásával a gyerek a szüleinek, a környezetének?

 

Fotó: Freepik