"Talán furcsállod. Talán megszólsz azért, mert ennyit segítek neki. Talán azt mondod: a rengeteg jelenléttel elkényeztetem. „Hogy fog így felnőni? Önállótlan lesz!” - mondod. Igen, segítek a gyermekemnek, de ezért teszem..."

"Igen. Segítek, már az ébredéskor is.

Mert képzeld, neki is nehéz a reggel.

Tudod, nehezen aludt el, alvás előtt még elmesélte, minden naptól fél egy kicsit, mert szeretné, ha jó jegyeket kapna, és verset kell majd mondania, meg dolgozat is lesz. Álmos szemmel, fáradtan kelt. Ezért ha lassan megy az öltözés, bepakolás, sürgetés helyett segítek neki, együtt pakolunk és közben még egyszer elmondhatja azt a fránya verset.

Képzeld, a nap neki is kimerítő. Egész nap irányítják, követelményeket kérnek számon tőle, pontszámoknak és értékeléseknek kell megfelelnie. Zaj, lökdösődés, rohanás veszi körül. Egyes napokon itthonra is marad feladata. Ez még nekünk, felnőtteknek is fárasztó.
Néha nézem, ahogy a házi feladattal kínlódik, és látom, „máshol jár”, hiszen játszana inkább… olyankor odaülök, és gyorsan együtt megoldjuk a feladatokat, aztán hagyom, hogy lazítson, játsszon. Szívesen elkészítem neki a délutáni szendvicsét is.

Este, ha kéri, hogy üljek az ágya mellé, míg elalszik, bármilyen fárasztó is néha, legtöbbször igent mondok. Ahogy ülök a sötétben, sokszor én is megkérdőjelezem magam De mikor a lefekvés előtti végtelen fáradtságban hozzásimítom az arcom, és puszit lehelek rá, és azt mondja: „Anya, olyan jó anyuka vagy, mindig lelkesítesz másokat!” - akkor látom, mindennek van értelme.

Igen, tudom, hogy képes egyedül mindenre - és ő is tudja. 

De mindenki megérdemli, hogy nyugodtan és bátorító szavakkal induljon a napja, és megértő, derűs otthon várja. Különösen egy gyermek.

Tudom, tudom: „Régen is felnőttünk és senki sem segített.” 
Kétségtelen, de vajon jó volt? És mi lett belőlünk? Sokunk nem tud segítséget kérni, vagy elfogadni. Hiába csináltunk mindent egyedül gyerekként, akkor is megfelelési kényszerben élünk felnőttként. Azt érezzük, „nem vagyok elég”. Vagy épp „nem vagyok méltó a szeretetre.”

Tudod, én ezért is csinálom másként. Lehet hibáztatni, kritizálni, de választanom kellett, és én a szívem hangját követem.
És tudod mit? 
Azt gondolom és hiszem, hogy így jó felnőni, sőt: így lehet igazán felnőni. Nem ráhagyva, persze nem is kiszolgálva, de támogatva, segítve egymást. Rám mindig számíthat, szorongás és megfelelési kényszer nélkül. A hajtás helyett a gyengédséget választom. 

Képzeld, vannak feladatai, de azt akarom, hogy közben érezze a támogatást és a megértést. Így ő is szívesen támogat majd másokat. Hiszem, hogy szeretettel nem lehet elkényeztetni.

Azt akarom, hogy ne szorongást, hanem nyugalmat jelentsen neki az otthon, hogy tudja, milyen is lehet egy békés reggel, délután vagy este - így ez lesz neki az alap, erre fog törekedni később is, mikor majd saját családja lesz.

Tudod, néha ő is eléri a határait, ahogy néhanapján én is közel vagyok a sajátjaimhoz.

Néha mindannyiunknak szüksége van valakire, aki átkísér minket az épp előttünk álló nehézségen, és szeret minket akkor is, ha gyenge pillanatainkat éljük. Különösen gyerekként. Ki más adhatná ezt meg neki, ha nem a szülei?

És tudod, amikor csak átölelem...olyankor Ő is hordoz, Ő is felemel engem."

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik