A napokban olvasói levelet kaptunk, melyben egy édesanya különös jelenségre hívta fel a figyelmünket. Vajon miért van az, hogy némely anyák többes szám első személyben beszélnek a saját gyermekükről, és mindazt, ami a babával történik, önmagukra is vonatkoztatják? A napokban a következő olvasói levelet kaptuk. Mivel a problémafelvetést érdekesnek találtuk, és kíváncsiak vagyunk a véleményedre, ezért leközöljük, természetesen név nélkül.

Kedves Szülők Lapja Szerkesztősége!

Nem szokásom különféle lapoknak írogatni, de azt hiszem, most szakadt el a cérna! Tegnap a kislányommal orvoshoz mentünk, szegénynek valamilyen piros kiütések jelentek meg a karján, de ez most nem lényeges. Azt tudni kell, hogy nálunk a rendelőben a doktornő sosem csukja be az ajtót, így persze minden kihallatszik, az is, aminek nem kéne…

Hát, ahogy ott vártunk az ötévessel (ő elvolt a többi gyerekkel, én meg csak figyeltem a körülöttem zajló eseményeket), egyszer csak meghallottam a rendelőből az előttem lévő anyuka hangját. "Igen, doktornő, délután jót szopiztunk, de kicsit nehezen tudtunk büfizni, estére meg piros lett a popsink..." Mondom, mi van?  Eltévesztette valaki a rendelést? Vagy kiről beszél?

Aztán persze miután felsírt egy baba is a rendelőben, leesett, kedves anyuka valószínűleg annyira magáénak érzi a gyerekét, hogy észre sem vette, közben már megszületett, külön teste és külön mindene van, még akkor is, ha most még nem beszél. Mert hát könyörgöm, nem az anya szopizott és büfizett, és nem neki piros a popsija, akkor ezt miért kell így mondani? Egy anyuka ne olvadjon egybe a gyerekével, ezt senki nem kéri, és hülyeség is.

Szerintem nem leszek attól rosszabb anya és nem szeretem attól kevésbé a gyerkőcömet, ha már a kezdet kezdetekor elfogadom, önálló kis emberke, aki ugyan nélkülem valószínűleg most még nem élné túl a világot, de azért mégiscsak különálló élőlény. Ő szopizik, ő büfizik és neki piros a popsija, ez itt az ő élete, és nem az anyukájáé. Elképzelem, ahogy az ilyen anyukák később is megtartják ezt a stílust (és van, aki tényleg, már olyat is hallottam!!!), "először mentünk iskolába", "jaj, egyest kaptunk a tanító nénitől", "nem sikerült gólt rúgnunk a sulicsapatban, és most szomorúak vagyunk", hát borzasztó! Ez nem a szeretet jele, ezt én nem is tudom hova tenni… Ráadásul, ha anyuka ennyire magáénak érzi a csemetéje életét, akkor hol marad a magáé? Ő mint ember, mint nő hirtelen megszűnik létezni?...

Nem tudom, ez csak nekem akkora probléma? Vagy ez normális? Másnak is feltűnt már ez? Kíváncsi vagyok, Önök mit gondolnak erről az egészről?
Elnézést a hangnemért, de nagyon dühít ez a téma, mert úgy érzem, mintha szegény kisbabát már az elején megfosztanák önmagától…

Üdvözlettel (név és cím a szerkesztőségben)

Te mit gondolsz? Tényleg valós probléma ez? Mondd el a véleményed a Facebook-oldalunkon vagy emailben, a szuloklapja@szuloklapja.hu címen.

Fotó: pixabay