Miért kopunk meg annyira a gyermekvállalás után? Hogy lehet az, hogy alig pár év elteltével rá sem ismerünk egykori önmagunkra? Vajon az afrikai törzseknél is ilyen kimerítő a gyermeknevelés? Mit értett azon Vekerdy, hogy: „a gyerek anyahúson él”? Öröm vagy nehézség a gyerek? Ezekre a kérdésekre keresi a választ pedagógus szerzőnk, aki maga is gyakorló kisgyerekes anyuka. Néhány hete egy felkapott játszótéren üldögélve az elcsigázott, csemetéik után rohangáló szülőket néztem. Én kivételes helyzetben voltam, hétvége révén a férjem is velünk tartott, és rám parancsolt, hogy pihenjek és élvezzem a napsütést, amíg ő kislányunkat, Fannit szórakoztatja. Örömmel tettem eleget a kérésének, mivel a hétköznapokban az én reszortom a játszótéri futkosás.
 

Miért fásulnak el a szülők annyira a gyermekvállalás után?

Hátradőltem hát, és érdeklődve figyeltem a nyüzsgést. Aztán egyszer csak észrevettem egy apukát, aki valamelyest hasonlított egy régen látott ismerősömre. Hosszasan néztem, mert nem tudtam eldönteni valóban tényleg ő-e? A szálfa tartása a régi volt, a sötét haja azonban igencsak megritkult és a korábban annyira jellemző „enyémazegészvilág” magabiztossága már cseppet sem lengte körül erősen megemberesedett alakját. Tovább fürkésztem a tömeget a felesége után kutatva. Amikor aztán a tömegben nagy nehezen sikerült kiszúrnom, ugyancsak leesett az állam. Bár még átsejlettek a csodaszép vonásai a mérhetetlen kimerültség fakó álarca alól, már köszönőviszonyban sem volt korábbi énjével. A legtöbb kisgyermekes anyukára oly jellemző fásultság és görnyedt testtartás alatt valahol elveszett a régi önmaga.

Az utolsó kép, amit róluk láttam, az esküvői képük volt egy azóta már megszűnt közösségi portálon úgy 5 vagy 6 éve. Azon még büszkén, boldogan pózoltak és valami csodálatos ragyogás vette körül mindkettőjüket. Elgondolkozva figyeltem őket, ahogy ketten kétfelé szaladnak a gyerekeik után. Milyen szép család!- mondaná minden bizonnyal az átlagos szemlélő. Valóban, kifejezetten bájos, életrevaló gyerekek, helyes papa-mama, minden kerek. Én mégis döbbenten néztem őket. Mi lett velük az elmúlt pár év alatt? Hová tűnt az a csillogás, ami korábban áradt belőlük? És persze azonnal felmerült bennem a kérdés: Ha minket pillantana meg egy rég nem látott ismerős vajon ugyanígy megdöbbenne? Vajon mi is így elkoptunk az elmúlt évek alatt?
 

Vekerdy Tamás: „A gyerek anyahúson él”

Egy kisgyerek nevelése rengeteg energiát felemészt. Igen találó Vekerdy Tamás megfogalmazása miszerint: "A gyerek anyahúson él. Kiszívja a vérét és lerágja a húsát". Engem a Jóisten rengeteg energiával áldott meg. Nyolc éven át fél hatkor keltem, estig egyfolytában tanítottam, otthon aztán órákon át készültem a következő napra, és még arra is volt energiám, hogy 15 kilométert letekerjek a szobabiciklin. Átlag napi 5 órát aludtam, heti 40 órát tanítottam, de soha nem voltam olyan fáradt, mint mostanában. A több mint négy és fél éve tartó non-stop készenlét teljesen kiszívta az erőmet.

Egy sokgyerekes anyuka múltkor úgy fogalmazta meg, hogy a gyereknevelés 70% kínlódás és 30% öröm. Nálam ez az arány 80% öröm és 20% veszkődés, de még így is néha azt érzem, hogy ki tudnék futni a világból. Mert vannak pillanatok, sőt néha akár egész napok, amikor kifejezetten hálátlan dolog anyának lenni. Én a mai napig nem tudtam hozzászokni a hisztikhez. Egyszerűen nem bírom elviselni, amikor Fannival nem lehet értelmesen kommunikálni, mert nem jut el az agyáig, amit mondok, csak ordít, ahogy a torkán kifér. Kiakaszt, hogy minden nap össze kell vele veszni, hogy menjünk már le a levegőre. Utána meg persze olyan jól érzi magát, hogy nem akar hazajönni és ismét vitatkozni kell, hogy ideje hazamenni.

Azt hiszem, a legtöbb anyuka egyet ért velem abban, hogy az elindulás és az esti fektetési procedúra egy igazi rémálom. Kergetni a félig felöltözött vagy épp levetkőztetett gyereket, akinek állandóan eszébe jut valami iszonyú fontos elintézni való. Folyamatosan pakolni a lakásban szerteszét szórt játékokat. És a listát még hosszan sorolhatnám.

Nemrég egy háromgyerekes anyuka mesélte, hogy van egy dackorszakos és két kamasz gyereke. Aztán hozzáfűzte, hogy tiszta szerencse, hogy még nem klimaxol, mert akkor tuti a diliházban végezné.
 

Küzdelmes gyermeknevelés, határaikat feszegető gyerekek – így is megéri!

Sokat gondolkodom azon, hogy a gyereknevelés vajon csak a civilizált világban ilyen nehéz? Ezt az árat fizetjük a hatalmas kényelemért, amiben élünk? Úgy meglesném egy afrikai törzs mindennapjait! Létezik ott egyáltalán dackorszak? Vagy ez csak a nyugati világ hozománya, ami abból fakad, hogy korlátok közé akarjuk szorítani a gyerekek hatalmas egóját?

A mi világunkban muszáj megvívni a gyerekkel, hogy érzelmileg stabil ember váljék belőlük. A pszichológia szerint abból a gyerekből, akire mindent ráhagynak, szorongó felnőtt válik. Az egész napos folyamatos harc azonban iszonyúan kimerítő. Minden pillanatban észnél kell lenni, hogy mit engedsz meg a gyereknek és mit nem. Ők ugyanis állandóan próbálgatják a határaikat. Fannin sokszor veszem észre, hogy szándékosan feszíti a húrt addig, amíg robbanok. Akkor aztán azonnal megnyugszik, elérte a végső határt, eddig mehet és nem tovább.

„Fannival az élet, olyan akár egy brazil szappanopera”
Fannival az élet olyan akár egy brazil szappanopera. Szerelmes ölelések és hatalmas kiborulások követik egymást, sokszor egyik pillanatról a másikra. Tegnap, amikor elkezdtem írni ezt a bejegyzést még elég magam alatt voltam a korábbi napok hisztijeitől. Aztán este összeborultunk és mintha elfújták volna az egészet, az élet megint rózsaszín.

De azért gyorsan megbeszéltem az én drága barátnőmmel, hogy mielőbb üljünk be valahova, hogy jól feltöltsük magunkat. Csak, hogy a kis anyahúson élő vérszívóinknak legyen mit lerágnia rólunk.

Szerző: Tömösi-Kerékgyártó Andrea pedagógus, egy kislány édesanyja, Lányomnak az életről Facebook oldal írója
Fotó: Freepik