Miként válik egyetlen mondat életre szóló traumává egy gyermek számára? Hogyan fordíthatunk egy óvodáskori traumát más gyerekek javára felnőttként? Erre, és az igazi, szívből jövő, érző és értő gyermeknevelésre láthatunk élő példát egy óvónő csodálatos, igaz történetén keresztül.

„Óvodás koromból van egy igen rossz élményem, ami aztán sokáig meghatározta a viselkedésemet, érzéseimet, a magamról való elképzelésemet.

A Szabadság hegyre, egy gyönyörű kastélyba jártunk óvodába az ikertestvéremmel. Nagyon szerettem óvodába járni, és mindig boldog voltam. De egyszer, nagycsoportosként április 4-re készültünk az oviban. (Akkor még ünnepelte kicsiny hazánk ezt a kommunista ünnepet.) Elég az hozzá, hogy sok április 4-ét dicsőítő éneket tanultunk az oviban, amit aztán ünnepélyes keretek között elő is kellett adnunk.

Nagyon szerettem énekelni már gyerekként is, pedig csuda jó hanggal már akkor sem rendelkeztem, egy biztos operaénekes soha nem lehetett volna belőlem. 
A főpróbát tartottuk április 4-re. Két sorba állított minket az óvó néni, engem a második sorba állított. 
És elkezdtük énekelni az „Április 4-ről szóljon az ének" című dalt. Én is énekeltem a második sorban boldogan, mint egy 5 éves óvodás kislány, nagy lelkesedéssel.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy az óvó néni összeszorított szájjal, villámokat szóró szemmel közeledik felém, majd hozzám érve az előttem lévő gyereket félre lökve, lekever nekem egy büdös nagy pofont. 
Majd rám kiabált: "Mondtam neked, hogy halkabban énekeljél!"

55 év telt el azóta, de arra a pofonra még most is emlékszem. Az a pofon nagyon sokáig meghatározta az életemet. Elhitette velem, hogy kevesebb vagyok, mint a többiek! 

Mikor iskolás lettem, és kudarc ért, a pofon hatása felerősödött. 
Általános iskolás éveimet végigkísérte az az érzés, hogy butább vagyok, mint a többi gyerek. Egyszerűen elhittem magamról. Milyen sok gyötrelmes évet éltem meg emiatt! 

Csak egy pofon!
Egy megalázó mondat elég ahhoz, hogy egy gyermekkel elhitessük, hogy ő értéktelen! 

Budapesten dolgoztam egy bölcsődében. Volt ott egy aranyos, de kicsit duci kislány. A mai napig nem tudom, hogy a társam miért nem szerette őt. Állandóan megalázta, és kiültette a sarokba egy kisszékre. 
Egyszer olyat mondott a kislánynak, amit már nem tűrhettem tovább.

A kislány játékidő alatt, hangosabban játszott, mint ahogy a kolléganőm szerette volna. Megragadta a kislányt, és egy durva mozdulattal kiültette a székre. Majd fölé hajolt, és azt mondta neki: "Téged senki nem szeret!"
A kislány addig is sírt, de most olyan szívből jövő zokogás tört ki belőle, ami a legkeményebb embert is megindította volna. 
Mivel tanúja voltam a jelenetnek, reflexszerűen toltam félre a kolléganőmet, odaguggoltam a kislányhoz, és mondtam neki: "Ne sírj, mert én nagyon szeretlek Téged, és minden gyerek nagyon szeret! I. néni is szeret, csak dühös volt."
Ölembe vettem, simogattam, de nagyon nehezen nyugodott meg. 

A kolléganőm nagyon haragudott rám. Elmondtam neki, hogy: "Tudod ezt a kislányt, lehet, hogy még 50 éves korában is befolyásolni fogja ez a mondat: „Téged senki sem szeret!" Nem fogja már tudni, hogy miért, hogy ki csepegtette belé, hogy őt nem lehet szeretni, de valahol mélyen ott van a szívében a gyilkos mondat: „Téged senki sem szeret!" "

Sok a lelki roncs felnőtt? Bizony sok!
Ezért vigyázzunk a szavainkkal, a mozdulatainkkal, a tetteinkkel, hogy a ránk bízott gyermekekből boldog, szabad felnőttek válhassanak! 
Mert elég egy pofon, elég egy gonosz szó ahhoz, hogy valakinek boldogtalan legyen az élete jó sokáig. 
Mondhatjuk: kicsik még, úgyse fognak emlékezni! 
Az elméjükkel lehet, hogy nem, de a szívükkel fognak!

Ez nem csak a gyermekekre igaz!
Milyen sok dolgozó ember szenved a kollégájától, aki állandóan kritizálja, lenézi. Milyen sok ember hagyja ott a munkahelyét a munkatársa miatt, vagy vált másik munkahelyre. És ha sikerül új munkahelyre kerülnie, milyen sok idő, mire el tudja hinni magáról, hogy nem értéktelen! 
Ezért amennyire rajtunk áll, vigyázzunk a szavainkkal, a tetteinkkel, és arra is, hogy mit mondunk a másik háta mögött! 
Ha türelmesek, szelídek, toleránsak, empatikusak tudunk lenni, akkor mi magunk is boldogabbak leszünk, mert a szívünket nem a harag, a gyűlölet tölti meg, hanem a szeretet!

És „ki mit vet, azt arat!" 
Ha szeretetet vetünk, szeretetet fogunk aratni.
Ha jót vetünk, jót fogunk aratni, akár gyermekről, akár felnőttről legyen is szó."
 

 

 

Szerző: Sándor Jánosné (Kati néni) - óvónő
Fotó: Freepik