Gyerekeink bármelyik életkorban képesek olyat mondani, mellyel fájdalmat okoznak. Utállak, nem szeretlek, te vagy a legrosszabb anyuka… Ezeket a mondatokat már minden szülő hallotta, és egyikünknek sem könnyű vele megbirkózni, ám fontos, hogy nem kell sem személyesnek vennünk, sem vitába szállnunk miatta. De akkor hogyan reagáljunk?

A látszólagos utálat csupán „a szeretet egy rossz napja” - eszerint is reagáljuk le, azaz emlékeztessük a szeretetre ilyenkor is. 

Először is: mit NE tegyünk?

- Ne oktassuk ki!
- Ne mérgelődjünk, veszekedjünk, és főleg ne büntessünk!
- Ne gúnyolódjunk, ne beszélünk szarkasztikusan!
- Ne vegyünk személyes támadásnak, ne duzzogjunk!
- Ne váljunk elutasítóvá, ne büntessük némasággal!
 

Ezekkel a gyerekes reakciókkal nem tanítunk számára semmi pozitívat, ellenben a mi érzelmileg éretlen viselkedésünk válik a követendő példává számára. Holott az érzelmi túlcsordulás pillanatában a gyereknek pont arra van szüksége, hogy utat mutassunk számára az érzelemkezelésben. Valószínűleg túlterhelt az idegrendszere, gondja van, fáradt, vagy zaklatott, és segítségre van szüksége, amit csak tőlünk kaphat meg!

Természetesen nem utálnak - szeretnek minket. Az "Utállak!" és társai legtöbbször nem nekünk és nem rólunk szól. A gyerek él át olyan feszültséget, amit nem tud kezelni, és amely ily módon talál magának utat. 

(Például a játék hevében kiállítjuk és igazságtalannak érzi, hogy egy időre kimarad az élményből. Túl sok minden történt aznap, és még mi is rászólunk otthon. Vagy egyszerűen kialvatlan és ezért türelmetlen egy adott helyzetben. Emlékeztessük magunkat a hasonlóan megélt helyzetekre, állapotokra, ez segít empátiával hozzáállni.)

A kisgyerekek leginkább figyelemfelhívásként alkalmazzák ezeket a mondatokat. Gyakran a környezetüktől hallják és tanulják el, mivel megfigyelték, hogy ezekkel a mondatokkal szinte mindenkinél reakciót lehet elérni. Ezért az a legjobb válasz, ha nem vonódunk be az „utállak, nem szeretlek” kezdetű párbeszédbe.

A nagyobb gyerekek ilyenkor - más eszköz híján - fájdalom okozásával igyekeznek elérni a céljukat, hiszen tudják, hogy ezek a szavak bizony szíven ütnek bennünket.

A kiskamasz, ha közli, hogy épp nem szeret bennünket, már pontosan tudja, hogy hatással van az érzelmeinkre. 
A kamaszokban elképesztő mennyiségű érzelem, ellentmondás, kétség keveredik, és testi-lelki változás zajlik, így nem csoda, hogy "telítődnek", és velük többnyire a frusztráció, a belső feszültség mondatja az ilyen és ehhez hasonló mondatokat. 

 

Ne feledjük: gyerekről van szó, és mi vagyunk a felnőttek. Nem reagálhatunk, nem kezelhetünk problémát gyermeki szinten. 

 

Tehát, ha gyermekünk épp közli velünk, hogy utál minket, és mi szeretnénk jól reagálni az ilyen helyzetekre, a gyermek korát figyelembe véve ezt tegyük:

Válaszunk mindenképpen a szeretet legyen!

1. A különféle negatív reakciók helyett egyszerűen közöljük, hogy „Hát, én viszont szeretlek.” Ezzel erejét veszti a próbálkozása, és nem is fogja sokáig alkalmazni.
 

2. A türelmes magyarázat is hozhat eredményt a feldúlt kiabálás helyett.
„Rád is vigyázok, de a többiekre is. Nem akarom, hogy bárki megsérüljön. Ezért egy időre ki kellett, hogy állítsalak.”

3. Nagyobbaknál (kiskamaszok, kamaszok) ne magára a kitörésre fókuszáljunk, inkább arra, amit előtte vagy utána mond nekünk, mert abban van a lényegi információ, a probléma maga. Ha azzal nem foglalkozunk, újra meg újra felszínre tör majd...
 

4. Kamaszok esetében is maradjunk higgadtak és stabilak! Empátiával válaszoljunk, teret és időt hagyva a kamasznak, pl. így: „Látom, feldúlt vagy. Ha később úgy érzed, beszéljünk, szívesen meghallgatlak.” Ezzel oldjuk a feszültséget, határokat is felállítunk, de közben elismerjük az érzéseit is.

Tehát a határokat meghúzhatjuk, az egyszerű, érthető magyarázat rendben, de a kioktatásnak, kiabálásnak és személyeskedésnek nincs helye.

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik