Amikor világra jön egy kisbaba, egyúttal anya és apa is születik. És ahogy a pici újszülöttnek, úgy a szüleinek is tanulnia kell, hogyan tudja kihozni a legjobbat a megváltozott életéből, miként alkalmazkodjon az új helyzetekhez és hogyan tudja megadni a legjobbat a gyermekének. Amikor világra jön egy kisbaba, egyúttal anya és apa is születik. És ahogy a pici újszülöttnek, úgy a szüleinek is tanulnia kell, hogyan tudja kihozni a legjobbat a megváltozott életéből, miként alkalmazkodjon az új helyzetekhez és hogyan tudja megadni a legjobbat a gyermekének.

Hogy az ember ilyenkor hajlamos túlságosan is szigorú lenni önmagához, vagy éppen ragaszkodni egy-egy olvasott vagy hallott "szabály"-hoz, az teljesen természetes. Egy anyának, apának a babázás, gyereknevelés örökös tanulási folyamat - és az első gyermek nevelésének tapasztalatait, tanulságait viszi a szülő majd tovább, ha megszületik a következő kis utód.


A szerző két gyermekével: a 4 éves Vivvel és kishúgával, Chloeval

Erről adta közzé gondolatait Amy Wruble - aki ma már az 5 éves Viv és a 16 hónapos Chloe anyukája - is az egyik amerikai gyereknevelős portálon. Mint írta, amikor a második baba érkezésére készülődött, és előszedte az újszülöttkori holmikat a szekrény mélyéről, hirtelen ellepték a múlt képei, a pillanatok, amiket az első gyermekével élt meg néhány évvel korábban. És bizony a nagy nosztalgiázás közben rájött, mennyi olyan hibát is elkövetett, amik tipikusan az első babás anyukákra jellemzőek.

Fel is sorolt 7 olyan dolgot, amit a második babánál igyekszik majd elkerülni - ezeket mutatjuk most.

1. Sírtam, amikor a baba is sírt
Az elsőszülött babámnál, valószínűleg a bizonytalanság, a pánik, és persze a hormonjaim állandó sírásra késztettek, valahányszor a kicsi is rázendített. De tényleg, ahogy a kislányom belekezdett, egy szörnyű láncreakciót indított el a keserves oázásával, szóval nem sokkal később már ketten itattuk az egereket. Mit mondjak, a viselkedésem cseppet sem hatott megnyugtatóan rá, leginkább úgy érezhette, hogy mindjárt vége a világnak. Az idő elteltével azonban rá kellett jönnöm a nagy igazságra, miszerint: A babák sírnak - és igyekszem majd nem a lelkemre venni, ha meghallom a másodszülöttem sírását.  

2. Túlságosan kisajátítottam a kisbabám
Bevallom, komoly gondjaim voltak azzal, hogy kiadjam a kezemből a babámat. Miután 9 hónapig hordoztam a méhemben, egész egyszerűen furcsának tűnt, hogy csak úgy rábízzam bárkire, akár csak 10 percre is. Persze ennek az lett a következménye, hogy teljesen kimerültem, ráadásul mind a családom, mind a barátaim kissé megorroltak rám. Most már tudom, hogy az anyaság különleges dolog, amit senki nem tud elvenni tőlem - bárki is tartja a karjában a gyermekemet. Úgy érzem, megértem arra, hogy megosszam mással is a szeretetet.

3. Azt gondoltam, mindent rosszul csinálok
Első babás anyukaként túlságosan szigorú voltam önmagamhoz. Azt hittem, az én hibám, hogy a kicsi üvölt a kocsiban, hogy sehova nem érünk oda időben, ragaszkodtam ahhoz, hogy csak a kiságyában szabad altatni... Most már tudom, hogy minden anya ugyanilyen problémákkal küzd, és végül azért a legtöbb gyerek normálisan nő fel. Szóval nagy levegő, aztán igyekszem lazítani a gyeplőn.

4. Nem fogadtam el a segítséget
Mielőtt szültem, a szüleim nagyvonalúan felajánlották, hogy két hétig fizetnek számomra egy kisegítőt éjszakára, hogy ki tudjam pihenni magam. Én persze nem fogadtam el. Mint egy kis totyogós, mindent magam akartam csinálni! Aztán a mártír-énem jól a hátsómba harapott, a kislányom ugyanis az első hét hónapban szinte végigsírta az éjszakákat. Most már tuti, hogy bármilyen segítségre igent mondok majd.

5. Túl sokat foglalkoztam a szakértők véleményével
Jesszusom, mennyi pénzt elköltöttem gyereknevelős könyvekre - hogy miként kell altatni, hogyan kell etetni, milyen foglalkozást igényel. De igazából egyik könyv sem segített annyit, mint amikor elbeszélgettem a szintén anyuka ismerőseimmel, vagy éppen rábíztam magam a megérzéseimre. Elvégre nem véletlenül hívják anyai ösztönnek - mindannyiunkban benne van, hát ne féljünk tőle.


A kis Chloe az anyukájával

6. Állandóan kétségbe estem, jól fejlődik-e a babám
A kislányom volt az utolsó, aki megtanulta a hasra fordulást a babamama csoportunkban. Most, 3 évvel később viszont elképesztően ügyesen tornászik és táncol. Ha tudtam volna akkor, amit most tudok, akkor nem pazaroltam volna annyi energiát azon aggódva, hogy mikor fordul meg, mikor mászik, mikor tanul meg járni és hasonlók. Mindent a maga idejében, kisangyalom. A maga idejében.

7. Próbáltam minden apró pillanatnak örülni
Akkoriban valóban azt hittem, hogy ha nem élvezek ki minden másodpercet a kisbabámmal, akkor az a pillanat örökre elszáll és engem szétgyötör majd a megbánás! Azt hiszem, ez bizony elég nagy teher egy újdonsült anyának. Most már tudom, hogy nem kell minden hasmenéses pelust, hasfájós sírást a végkimerülésig kiélvezni. Teljesen természetes, ha az ember olykor panaszkodásra adja a fejét és örül, ha túl van egy nehezebb időszakon.
Persze mindemellett millió fotót készítettem a kislányomról - ez a kezdő anyukás viselkedés viszont cseppet sem volt hiba.

Forrás: scarymommy.com
Fotók: Facebook/Amy Wruble - Carriage Before Marriage