Akadnak olyan időszakok az életünkben, amikor összecsapnak a fejünk felett a hullámok. Munkahelyi nehézségek, családi konfliktusok, egészséggel kapcsolatos problémák, gyász… Ezek mind olyan élethelyzetek, amik megakaszthatják életünk könnyedén forgó kerekét. Van, hogy elakadunk, krízisben vagyunk, és nem tudjuk, hogy hogyan tovább. Nehezek a mindennapok, legszívesebben magunkra zárnánk napokra a szobánk ajtaját. Mik azok az apró dolgok, amik ilyenkor segítenek?

Van egy igazán fontos dolog, amit magunkért tehetünk ilyenkor, ez pedig a jelenben való létünk, a mindennapjainkban való JELENLÉTÜNK. 
 

Mi is az a "jelenlét"?

Azt, hogy a pillanatban létezünk, hogy megéljük azokat a pillanatokat, amiben éppen most vagyunk. Hogy itt és most létezünk.

Nem a múltban (ami sokszor fájdalommal, szorongással, csalódottsággal tölthet el, és behúzhat bennünket a "mi lett volna ha..." tengerébe vagy a miértek sodró örvényébe), nem is a jövőben (félelmekkel, bizonytalansággal, szorongással fűszerezve), hanem csakis az ITT és MOST-ban vagyunk.
Ez egy gyors segély ÖNMAGUNK számára, ami nem oldja meg a nehézségeinket, de segíthet átvészelni a nehéz időszakot, és a felesleges önmarcangolástól és agyalástól ment meg bennünket.
 

Mit jelent a jelenben lenni? 

Meglátni a pillanat szépségét: engedni, hogy egy forró tea vagy kávé illata kényeztessen, érezni, ahogy egy meleg fürdő ellazítja az izmainkat, szívből nevetni a gyermekeinkkel, egymásra figyelve beszélgetni egy jóbaráttal vagy a kedvesünkkel, magunkba szívni a természet friss illatát, a napfény melegét, hálát adni azért a pillanatért, ami itt és most megadatott.
Sokszor pont ez segít a nehéz időszakokon is átjutni. Csak a következő lépésre figyelni, s meglátni annak szépségét.

Nem kell mindezt nagyban kezdeni. Talán először csak kis lépésekben.

Kitűzök magamnak napi 30 percet, amikor kinyitom az érzékszerveimet az engem körülvevő dolgokra és csak azokra figyelek. Mint kisgyermekként, ahogyan a világ összes újdonságát szívtuk magunkba, nyitottsággal, kíváncsisággal. Tapintottunk, szemléltünk, figyeltünk, hallgattunk, szagoltunk, éreztünk. 
Ha megfigyelünk egy a világot felfedezni akaró 2-3 éves kisgyermeket, akkor láthatjuk, hogy ő valóban a jelen pillanatban él. Tehát tudtuk mi mind, hogyan kell ezt tenni, ám a rengeteg teendőnk, feladatunk, a mindennapi stressz, a felfokozott élettempó eltávolított bennünket az effajta megélésektől.

Ám újra megtaníthatjuk önmagunknak. 
Napi 30 percre lelassulni, megállni, megpihenni, s engedni, hogy a testünk, lelkünk is megpihenjen. S amikor már jól megy mindez, lehet növelni az idő hosszát.
 

Mi segíthet fókuszálni, lelassulni a pillanathoz?

Érdemes végiggondolni mindenkinek, hogy számára mi is segít a jelenben lenni. Álljon itt néhány ötlet segítségképpen.

1. Légzőgyakorlatok (Mindfullness-ben, jóga órákon is lehet velük találkozni. Kezdő lépésnek elegendő lehet, hogy a figyelmünket a légzésünkre fókuszáljuk. Behunyt szemmel, egy nyugodt helyen ülve elkezdjük a légzésünket megfigyelni néhány percen keresztül. Figyeljük, hogyan áramlik be a levegő a testünkbe az orrunkon át, milyen az illata, a hőmérséklete. Érezni fogjuk, ahogyan pár perc alatt nyugodtabbá, mélyebbé válik a lélegzetünk, a testünk, a lelkünk, a gondolataink is megpihennek egy rövid időre, csökkentve ezzel a stressz, a feszültség, a szorongás szintünket is.)

2. Jóga

3. Meditáció

4. Relaxáció

5. Futás

6. Bármilyen sport, amiben szükség van a figyelmünkre, összpontosításra. Vagy azok a kardio-sportok, amik jól megdolgoztatják a tüdőnket, szívünket, izmainkat.

Érdemes a saját módszerünket megkeresni, esetleg a fentieket kipróbálni.

Mi minden változna az életünkben, ha az “itt és most”-ban élnénk? Hogyan változnának a kapcsolataink? 
Mennyivel kevesebb lehetne a stressz, a feszültség, a szorongás, ha olykor kicsit lelassulnánk és őszintén kinyitnánk a szívünket az életre!

 

Anyaként is kell az énidő, kell, hogy kicsit töltődni tudj, mert csak akkor tudsz magadból adni, ha Te is feltöltődtél: Anya vagyok, de szünetet kérek! - Kell az énidő, hogy igazán jó anya lehess!

 

Szerző: F. Csikós Szilvia mentálhigiénés szakember
Fotó: Freepik