Múltkori cikkünkben azokat a vallomásokat gyűjtöttük össze, melyekben anyukák mesélték el, mit bántak meg legjobban a gyereknevelésben, most apuka-vallomások következnek. Múltkori cikkünkben azokat a vallomásokat gyűjtöttük össze, melyekben anyukák mesélték el, mit bántak meg legjobban a gyereknevelésben, most apuka-vallomások következnek.

Természetesen ahogy egy anya sokszor küzd lelkiismeret-furdalással és kételyekkel, úgy az apukák sem mindig biztosak benne, hogy jól nevelik-e gyermeküket. Most következő összeállításunkban apák mesélnek őszintén arról, hogy ha visszamehetnének az időben, mit csinálnának másképp. Ha éppen most vagy hasonló helyzetben és elfogott a kételkedés, talán segíthetnek neked ezek a vallomások, hogy mire érdemes odafigyelni.

Bárcsak okosabban kommunikáltam volna a gyerekeimmel
Amikor picik voltak a gyerekek, nagyon sokszor hagyta el a számat, hogy Vigyázz! Csak óvatosan! Szerintem eléggé elkoptattam ezeket a kifejezéseket. Persze értem én, hogy a szülők miért mondogatják ezeket állandóan, bár ha jobban belegondolok, nem sok értelme van, legalábbis a gyerek számára. Mert hát hogyan kell ezt értelmezni, vagyis mi az, hogy óvatos? Nem igazán tanítom ezzel semmire. Például ha a kezében van egy pohár víz, és attól félek, hogy kicsúszik a kezéből, akkor azt kéne inkább mondani: Szorítsd erősen a poharat! Nem pedig azt, hogy: Jaj, ne, csak óvatosan. Na, szóval, azt hiszem, ha visszamehetnék, akkor okosabban kommunikálnék a gyerekeimmel és nem félteném őket annyira mindentől.

Bárcsak következetesebb lettem volna
Tudom, hogy a gyerekeknek fontos a következetesség, de sajnos ez nekem nagyon nehezen ment. Nem igazán tudtam alkalmazkodni egyfajta állandó napi rutinhoz, ráadásul önbizalomhiányban is szenvedtem, így eléggé érzékenyen érintett, ha a gyerekeim nem úgy reagáltak dolgokra, ahogy elvártam volna. Ezért aztán kiszámíthatatlanul viselkedtem: egyszer én voltam a vicces apa, máskor meg a szigorú apa, nem voltam túl következetes, leginkább a pillanatnyi hangulatom határozta meg a hozzájuk való viszonyulásomat, nem pedig az, hogy nekik mire lett volna szükségük. Most már jobban megy, de bárcsak korábban megtanultam volna, mennyire fontos a következetesség - nem csak a hétköznapi teendőkben, de a szülői reakciókban is.

Bárcsak többet beszélgettem volna a gyerekeimmel a pénzügyekről
Jó lett volna, ha annak idején nyíltabban beszélek a gyerekek előtt a pénzről. Sosem voltunk szegények, de mindig is odafigyeltem a kiadásokra - ám így visszatekintve, valahogy szerencsétlenül fogalmaztam sokszor. Például ha valamit meg akartak vetetni, akkor nem azt mondtam, hogy "ez túl drága", hanem hogy "nem engedhetjük meg magunknak" - és ez szerintem nyomot hagyott bennük. Most, hogy már felnőttek, azt látom, totál szétstresszelik magukat a pénz miatt, és azt gondolom, ennek köze van a gyerekkorukhoz. Hát igen, sokszor mondják, hogy a szülő vigyázzon, mit hogyan mond a gyerekek előtt, de ennyire mélyen nem is gondolunk bele. Szóval ma ezt már másképp tenném.

Bárcsak hamarabb rájöttem volna, hogy nem kell úgy viselkednem, ahogy a szüleim mondják
Bár alapvetően jó szülők, és tudom, hogy jót akarnak, azért vannak dolgok, amiket elrontottak ők is. Például, hogy eléggé beleszóltak abba, hogyan is neveljük a párommal a gyerekeket. Persze a feleségem lázadozott, én meg ott voltam villámhárítóként közte és a saját szüleim közt. Végül azért lassacskán sikerült meghozni a saját döntéseinket, és mondhatom, csodás gyerekeink lettek, de megküzdöttünk keményen. Nincs azzal baj, ha a nagyszülők segíteni próbálnak, de érdemes már a legelején határokat szabni, hogy ne legyen később családi feszültség a gyereknevelésből.



Bárcsak jobban érdekelt volna a fiam szenvedélye
A fiam tíz éves korában teljesen odáig volt a Pokémonokért, és persze minden adandó alkalommal erről akart beszélgetni. De az igazság az, hogy engem egyáltalán nem érdekelt, persze mondtam neki, hogy Hú, de jó! meg hogy Szuper!, de ennyi - szóval, azt hiszem, elszalasztottam egy jó lehetőséget, hogy közelebb kerüljek hozzá. Tudom, hogy nem kellett volna Pokémon-mesterré válnom, elég lett volna, ha meghallgatom, ahogy lelkesen mesél a figurákról meg rávehettem volna arra is, hogy tanítsa meg nekem, hogyan kell játszani. Esetleg meglephettem volna Pokémonos kártyával, vagy ilyesmi. Az ő szenvedélye volt, de egy része lehetett volna a közös szenvedélyünk, ha egy kicsit együttműködőbb vagyok.

Bárcsak több időt töltöttem volna a gyerekeimmel, amikor még picik voltak
Azt hiszem, ez tipikus apukás megbánás, legalábbis biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi vagy érezte, hogy a munkája a legfontosabb, fontosabb még a családnál is. Sajnos nálam számtalanszor előfordult, hogy a munkát választottam ahelyett, hogy több időt töltsek a gyerekeimmel hétköznap este vagy hétvégeken. És még ha otthon is maradtam velük, azért nem tudtam elengedni a munkát: ránéztem a telefonomra, emailekre, szóval nem voltam ott egészen. Tudom, hogy fontos a munka, viszont azt gondolom, élesebb határokat kell húzni a munka és a magánélet közé, mert egyszer csak azt veszed észre, felnőttek a gyerekeid, és alig vannak közös élményeitek.

Bárcsak több időt töltöttem volna kettesben a lányommal
A feleségem nagyon odafigyelt arra, hogy sok közös programunk legyen hármasban a lányunkkal, de szerintem néha jobb lett volna, ha kettesben is eltöltünk egy kis időt, például elmegyünk együtt a boltba vagy csak fagyizunk egyet, mint apa és lánya - vagy akár anya és lánya. Végülis remek ember lett a lányunkból, de visszagondolva valahogy nekem hiányzik, hogy nincsenek ilyen páros élményeink.

Bárcsak többet edzettem volna, mielőtt még gyerekeim lettek
Nem hittem volna, hogy a fizikai állapotom ilyen sokat számít a gyereknevelésben. Még amikor a lányom kisebb volt és nem kellett állandóan utána rohangálni, akkor is nagyon megviselt, hogy ébren maradjak vagy épp aludjak, vagy hogy felvegyem a mindennapok sokszor hektikus ritmusát. Teljesen kimerített fizikailag - sokkal jobban, mint szabadott volna. Úgyhogy azt mondom, nem árt, ha az ember formában van apaként. Mert a gyereknevelés kemény meló - és az, hogy fitt legyél, lényegében még a könnyebbik része, amit saját magad kontrollálsz. Ha azonban testileg elengeded magad, az kihat mentálisan és érzelmileg is, és sokkal kevésbé leszel kiegyensúlyozott, nem beszélve az egészségügyi problémákról. Szóval ha kiderül, hogy babát vártok, akkor kezdj bele valami testedzésbe, menj futni vagy járj terembe, később hálás leszel érte!

Bárcsak kevesebbet stresszeltem volna, hogy milyen hobbit válasszon magának a fiam
Annyira sokat aggódtam azon, hogy a legnagyobb fiam miért nem választ magának valami szabadidős elfoglaltságot. Valahogy mindig olyan csendes és befelé forduló volt, én meg csak nyaggattam és állandóan bombáztam a különféle ötleteimmel, hogy próbálja ki ezt vagy azt. Aztán egyszer csak hirtelen érdekelni kezdte a zene és a fotózás, a következő pillanatban meg már fel is vették több suliba és ő lett a dobos a templomi kórusban. Bárcsak lazábbra vettem volna, és bíztam volna benne jobban, hogy meg fogja találni majd a maga útját, nem kell nekem utat mutatni neki.   

Bárcsak ne ítélkeztem volna olyan könnyen más szülőkről
Mielőtt gyerekeim lettek volna, megvolt a véleményem azokról a szülőkről, akiknek a gyereke jelenetet rendezett nyilvánosan. Ilyenkor mindig arra gondoltam, az én gyerekem soha nem viselkedne így. Jah, persze. Azt hittem, én leszek a tökéletes szülő, aki tökéletes gyereket nevel. Olyan gyereket, aki soha nem ragadtatja el magát, és persze nem hisztizik. Hát igen, elég nagy seggfej voltam, úgyhogy ezúton is bocsánatért esedezem mindazon szülőknél, akiket anno lenéztem és elítéltem. Mielőtt gyerekem lett, naivan azt gondoltam, a gyerkőcök azt csinálják, amit a szülők mondanak nekik, és ha jó nevelést kapnak, akkor nincsenek túlkapások. Csak azt felejtettem el, hogy egy gyerek ugyanúgy önálló akarattal bíró, érző lény, és bizony pillanatok alatt el tud szabadulni a pokol. Szóval, volt mit megtanulnom.

Bárcsak ne meséltem volna túl korán a gyerekkori csínytevéseimről
Azt hiszem, picit korán sztorizgattam a fiamnak arról, hogy milyen rosszcsont gyerek is voltam. Annak idején a barátaimmal egy csomó veszélyes dolgot műveltünk, nagyokat biciklifogóztunk a domboldalban és driftelgettünk a parkolóban a hókupacokon, így visszagondolva elég durva volt. De még durvább, hogy mindezt el is meséltem a fiamnak amolyan dicsekvős stílusban  - ő meg fogta magát, és az első adandó alkalommal leutánozott a kis barátaival, az egyiküknek ki is ugrott a válla, akkorát esett. Tény, ez a sztorizgatás közelebb hozott minket egymáshoz, és most is, hogy már érett, értelmes fiatalember, jó a kapcsolatunk. De azért azt mondom, előbb várd ki, hogy a gyerekednek benőjön picit a feje lágya, és csak utána avasd be a gyerekkori dolgaidba.

Bárcsak ne aggódtam volna túl a gyereknevelést
Igazi túlaggódós apa voltam, és sokat stresszeltem a gyereknevelésen. Szinte minden döntésemet megkérdőjeleztem és sokat vívódtam jelentéktelen dolgokon, például hogy vajon elég ideig mosták-e a fogukat, vagy hogy az öblítőszer jót tesz-e a bőrüknek, meg ilyesmi. Az egész napom folyamatos önmarcangolásból állt ahelyett, hogy csak az igazán fontos kérdésekkel foglalkoztam volna, például hogy melyik iskolába járjanak - azon pedig nem agyaltam volna annyit, hogy szalmonellásak lesznek-e, ha megnyalják a legót.  

Bárcsak elfogadtam volna, hogy a gyerekkor különböző szakaszokból áll
Minden időszak véget ér egyszer. Véget ér a totyogós időszak. Véget ér a nem-akarok-sportolni időszak. Sőt, még az az időszak is, amikor a srácoknak semmi máson nem jár az agyuk, csak a lányok hajkurászásán. De a lényeg, hogy ha szülőként jól végzed a dolgod, és többé-kevésbé jól terelgeted a gyereket, akkor minden ilyen szakasz végére elhagyják a hülyeségeket, és megtanulják a lényeget. Egyszerűen szülőként el kell fogadnod, hogy a gyerek, amíg felnő, sokféle szakaszon átmegy, amikor épp annak van itt az ideje, és ez ellen nem tehetsz semmit. Persze néha iszonyú nehéz, de hidd el, muszáj, még akkor is, ha úgy érzed, túl sokáig tart.
 
Bárcsak jobban bátorítottuk volna egymást a párommal
Bárcsak tudtam volna, attól még, hogy tele vagyok tervekkel, nem biztos, hogy meg is tudom őket valósítani. Mikor összeházasodtunk a párommal, nagyon szépen elterveztük a jövőnket. Előbb a munka, aztán a ház, végül a gyerekek, ilyesmi. Nagyon komolyan vettük a tervet, de aztán közbeszólt az ÉLET. Elvesztettem az első munkám, még mielőtt házat tudtunk volna venni. Aztán mire összejött a pénzünk, a párom tartozásai annyira az egekbe szöktek, hogy alig kaptunk a banktól hitelt. És ezek a váratlan dolgok nem hogy összekovácsoltak volna minket, épp ellenkezőleg: minden egyes problémánál azt gondoltuk, ez a sors keze, mert hogy mi valójában nem tartozunk össze. Most már látom, az élet ilyen kiszámíthatatlan is tud lenni, jobban össze kellett volna tartanunk és bátorítani egymást.

Bárcsak ne aggódtam volna annyit apróságokon
Azt hiszem, könnyedén fel tudnék sorolni, 10, 20 vagy akár 100 dolgot is, amin annak idején aggodalmaskodtam, mikor a gyerekeim még picik voltak. Persze komoly dolgokon is aggódtam, például hogy mit szólnak majd ahhoz, hogy lesz egy 5 éves öccsük Etiópiából, mikor ők maguk és csak 5 és 7 évesek voltak akkoriban. Meg persze aggasztottak olyan apróságok, hogy a fiam, Clay volt az egyetlen, aki 5 évesen még mindig nem tudott olvasni az ovis csoportjában, vagy hogy a lányom, aki annyira imád hercegnős ruhákban parádézni, miként boldogul majd a matekkal évek múlva, az iskolában.

Meg persze azon is stresszeltem, hogy vajon tudományosan nézve mi az az optimális mennyiség, amennyit egy gyereknek aludnia kell délután. Vajon azok, akik ma sikeres orvosok, ügyvédek vagy bírák annak köszönhetik-e a sikerességüket, hogy annak idején elegendő időt alhattak délután? Hát mi a fenéért foglalkoztam én ezzel annyit? Vagy azzal, hogy miért tömték tele magukat a barátjuk szülinapján dupla adag sütivel és édességgel?

Pedig lazulhattam volna. Merthogy az a fiú, aki annak idején utoljára tanult meg olvasni az ovis csoportban, ma másodéves a Duke egyetemen,már második éve a gimnáziumi iskolatanács elnöke.

Bárcsak többet mondtam volna, hogy szeretlek
Egyszerű, én azt bántam meg, hogy ritkán hangzott el a számból, mennyire szeretem őket. Az én családom nem túl gyakran fejezi ki az érzelmeit szavakkal. A szüleim nagyszerű emberek, és kimutatták sokszor a szeretetüket, de talán egyszer sem mondták nekem, hogy szeretnek. Így aztán én sem mondtam ezt a gyerekeimnek, egyszerűen nem volt a kommunikációm része. Egészen addig fel sem tűnt, amíg egy nap a lányom nekem szegezte a kérdést, vajon miért nem hallja tőlem sosem azt, hogy szeretem. Nagyon rosszul érintett, soha többet nem akarom azt érezni. Szóval, fejezze ki mindenki a szeretetét tettekkel - de emellett szavakkal is.

Bárcsak ne ordítoztam volna annyit a gyerekeimmel
Sokat kiabáltam velük. Túl sokat. Igazából ha ideges vagy feszült voltam, akkor minden kis dolog miatt bepipultam és kieresztettem a hangom, és sokszor azt akartam, hogy mindenki hallgasson el, legyen végre csönd. Persze a gyerekek nem csöndesek - nem is kell, hogy azok legyenek. Annyira megviselt a saját lelkiállapotom, hogy rögtön ordítottam, ahelyett hogy elmagyaráztam vagy javasoltam volna dolgokat. Nem szabadott volna hagynom, hogy a dühöm ennyire átvegye az irányítást. Sérült a gyerekeimmel való viszonyom, és sokat dolgoztam rajta, hogy visszanyerjem a bizalmukat.

Olvasd el ezt is!
21 dolog, amit ma már másképp csinálnék a gyereknevelésben - Anyukák vallanak »

Forrás: a Fatherly és az Allprodad cikkei nyomán
Fotó: Pexels/Tatiana Syrikova