Teljesen elkeseredett egy autista lány édesanyja, mert ahogy ő fogalmazott az „utcai indulat-agresszió cunami”, ami az utóbbi időben őket érte a lánya mássága miatt, az számára érthetetlen.

Pataki Klára, Panka édesanyja nem érti, hogy miért nem tudják az emberek empátiával kezelni a speciális gyerekeket, miért bántják akarva-akaratlanul is az autista, Down szindrómás, ADHD-s, vagy akár kerekesszékes társaikat.

Számunkra is megdöbbentő ez a hozzáállás. Az ilyen helyzetben lévő szülők dolga amúgy is sokkal nehezebb, sokkal több energiát, odafigyelést, törődést igényel, jóval több feladat hárul rájuk, mint egy egészséges gyermeket nevelő gondviselőre, és akkor még ezzel a rosszindulattal is meg kell küzdeniük.

Érthetetlen, hogy miért nem gondolnak bele az emberek, hogy ez a kirekesztés, ez a meg nem értés vajon hogyan esik azoknak az embereknek (legyenek akár gyerekek, akár felnőttek), akiknek nap mint nap meg kell küzdeniük ezekkel a betegségekkel, vagy finomabban fogalmazva különbözőségekkel.

Miért kell még az ilyen beszólásokat elviselniük, miért árad feléjük ez az agresszió, ez a meg nem értés, ez a kirekesztés?


Klára, az édesanya levelét változtatás nélkül közöljük:

„Naponta változott a véleményem, hogy írjam, vagy ne írjam, mert ha írom, akkor beletolom az energiát és ettől fontossá válik a dolog, ha meg nem írom, akkor magamat csapom be, mintha egyáltalán nem érintett volna meg.

Nagyon, valóban NAGYON szeretnék már ott tartani, hogy mindig némi pozitív felhangú fölénnyel, vagy épp humorral tudjam kezelni ezeket a helyzeteket, de van az úgy, hogy az ember lánya egyszerűen elfárad, főleg a lelke, így nyár vége felé.

Nekünk, spéci anyáknak a nyár még szorosabb, nagy különbség nincs az átlagos többi hónaphoz képest, igazi 0-24, de ezzel nincs baj, ez már bejáratott, ismerős érzés, és valóban igyekszem kimaxolni a dolgot, hogy Pankával együtt is pazar legyen a nyár.
Mert nekünk is jár, ha picit másképp is, sebaj.

De az az utcai indulat-agresszió cunami, ami az utóbbi szűk 2 hétben kapott el minket, közlekedési eszközökön, megállókban, pénztáraknál sorban állva, az számomra felfoghatatlan.
Ordibálták már ránk, hogy " nézd a buzi párt", miután megpusziltam Panka homlokát!!!!, de a metróra várva az is döbbenetes volt, amikor egy huszonéves lány lépett hozzánk egész közel és Panka arcába üvöltötte: " Mi a fasznak örülsz ennyire?"
Az indiai sztorit már meséltem, azon már 5 perc múlva tudtam röhögni, de egy nappal később a metrón, miután Panka kedvesen nézett egy babát a kocsijában, az édesapa feltűnő mozdulattal maga felé fordította a gyereket, nehogy véletlenül elkapjon valamit....

Voltak kedvesebbnek szánt, de ugyanúgy szíven ütő mondatok, mint a "kár érte, pedig milyen szép".... egyszerűen nem is értem, hogy jut el idáig valaki.

Szóval most épp fuldoklom, épp nehéz, nem tagadom, pedig ahogy sokszor írtam már, mi mindketten mindent megteszünk...a MIÉRT IS????
...hogy elfogadjatok?
...hogy ne legyünk annyira feltűnőek?
...hogy ne zavarjuk meg a posvány világképeteket, amivel mindenkit szeretnétek egyfajta dobozba gyömöszölni, csakhogy már túl sok a doboz, és lassan nincs, aki dobozon kívül lenne...

Jelentem nem vagyok hajlandó erőt, energiát fektetni ebbe, mert ahogy Panka régóta mondja, bármit tennénk, az se lenne jó.
Mi valószínűleg a világ minden táján feltűnőek lennénk, és ezzel nem tudok és nem is akarok mit kezdeni.
Azt tudom, hogy élni szeretnék, és szeretném, ha a többi spéci szülő, gyerek és bármilyen szempontból MÁS, KÜLÖNLEGES, EGYEDI ÉS FOLYTASD, AHOGY SZERETNÉD ember is élhetne nyugodtan, ahogy akar és ahogy tud .

Most is azt gondolom pontosan, amit anno a Kossuth téren mondtam, csak azóta még rosszabb lett a helyzet.
Megoldok, megoldunk minden bürokratikus hülyeséget, de az utca emberének a közönye, durvasága, agressziója az, ami a maradék energiát elveszi.
Az pedig kell másra, erre nem adom.

Szóval tetszik, vagy nem, itt vagyunk, és leszünk is, méghozzá derűsen, mert már miért lenne könnyebb lehajtott fejjel, csigába töpörödve élni a napokat????
Mindig azt mondtam a lányaimnak, hogy 3 dolgot nem vehetnek el tőlem, tőled, a hitedet, a tartásodat és az álmaidat.

Plusz ami a fejedben van, ez már négy... szóval szeretném, ha természetes lenne, hogy legyen szó sörözőről vagy múzeumról, az a normális és emberi, hogy találkozol ott kerekesszékessel és Down szindrómással egyaránt.
Szokjál hozzá!!!

Ez most kijött, mert már nagyon ki kellett jönnie, de sokat nem akarok vele foglalkozni, mert akkor a drága másik fél pontosan azt kapja meg, amit akart: figyelmet.
Annyit meg nem ér....csak mindenkinél van egy határ, amikor telítődik, nálam most van a most.
De ismerve magamat, pár nap és visszabillen keljfeljancsi."


Az édesanya maga is gyógypedagógus
Klárának azért is különösen fájó pont ez, mert maga is gyógypedagógusként dolgozik, autista és ADHD-s gyerekek és fiatal felnőttek fejlesztésével foglalkozik, így még több hasonló incidensről értesül.



Fotó:   Freepik