Milyen jó is lenne, hogy amikor hazaérünk, akkor a gyerek helyére tenné a cipőjét, kabátját és elmenne kezet mosni. Mindezt magától vagy egy emlékeztetésre. Ehelyett az ADHD-s gyerekek családjában, szinte biztos, hogy a gyerek berohan a lakásba, végig száguld a szobákon és útközben dobálja le magáról a dolgait. A kezét pedig egy fél órás kitartó küzdelem után fogja megmosni… Abban, hogyan tehetjük stresszmentessé a hazaérkezést, és miként terelhetjük mederbe ebben a szituációban is gyermekünk energiáit, Dr. László Zsuzsa pszichológus segít.

Könnyebb megőrizni a hidegvérünket, ha megértjük mi történik a gyerek fejében. Nem rosszaságból viselkedik így és nem a szülő bosszantására. Egyszerűen nem épültek ki azok a pályák a fejében, amik lehetővé tennék, hogy az elvártak szerint viselkedjen. Mint amikor egy pingpong labdát eldobunk: pattog össze-vissza, mindennek neki ütközik, de ha egy csatornába helyezzük, akkor egyenesen, simán végig gurul. A feladat tehát az, hogy ezt a csatornát kiépítsük.

Sokszor azzal érvelnek a szülők, hogy „Nem hiszem el, hogy nem tudja, hiszen mindennap elmondom neki.” Igaz, de neki olyan ez, mint amikor nekünk szól a rádió a háttérben. Ha figyelünk rá halljuk, ha másra figyelünk akkor nem halljuk, még akkor sem, ha mindig be van kapcsolva. 
Az is probléma, hogy a szülő nem készül föl, nem tisztázza a célját, ezért meglepetések érik és arra feszülten vagy indulatosan reagál, onnantól már nehéz visszahozni a gyereket.
A fenti példámnál maradva, mint a karatéban, úgy kell begyakoroltatni azt a mozgássort, amit szeretnénk. Nagyon fontos, hogy hibás mozdulatok ne épüljenek be.
 

Építsük fel a folyamatot!

Először érdemes leülni és vizualizálni, elképzelni a helyzetet; pl. ha több gyerek van, tudom-e egyszerre tanítani őket, én mikor vetkőzzek le, hogy állítom meg, ha el akar szaladni stb.
Például: 1. vegye le a cipőjét, tegye a polcra, 2. vegye le a kabátját akassza föl, 3. menjen a fürdőszobába, mossa meg a kezét szappannal, 4. menjen az ebédlőbe, konyhába és üljön le az asztalhoz, vagy mehet a szobájába.
Ha kitaláltuk a menetet, akkor megbeszéljük a gyerekkel, gyerekekkel és kérdezzük meg, hogy vissza tudják-e mondani mi a hármas, mi az egyes.
Másnap hazafelé újra megbeszéljük, és az ajtó előtt ismét, addig nem nyitjuk ki, amíg nem mondják el. Amikor bemegyünk a lakásba, akkor csak arra kell figyelni, hogy úgy álljunk a folyosóra vagy a gyerek útjába, hogy ne tudjon berohanni.
Azt kell elérni, hogy a gyerek legalább három-négy hazaérkezéskor ugyanúgy csinálja végig a rutint, azaz rögzítse a helyes mozgássort. Ezért ne mondjuk, hanem a gyerektől kérdezzük, hogy mi a következő lépés. Mindig tegyük hozzá a számokat is, hogy az is rögzüljön, hogy amikor hazaérkezik, mi az a három-négy dolog, amit rutinszerűen, azaz automatikusan meg kell tennie.
Általában egy hét után már csinálják maguktól és egy pár napig minden rendben is megy - ám ekkor…
 

Készüljünk fel némi visszaesésre, és így kezeljük!

Egy értelmes gyereknek ki kell próbálnia, hogy ez egy rendszer-e, és most már mindig így marad-e. Biológiai létünk alapja, hogy a környezetünket folyton tesztelni kell, hogy változtak-e a körülmények, a feltételek. Ilyenkor dőlnek el a dolgok. Hazajövünk és már sem a szülő, sem a gyerek nem figyel.

A gyerek berohan, mint régen. A szülő meg veszekszik, mint régen. Ha így történne, akkor visszaesnénk oda, ahonnan indultunk.

Ezért fontos, hogy, amikor a gyerek berohan és szétdobálja a cuccait, akkor azt szedjük össze, mondjuk azt, hogy „visszajátszás következik” vagy „visszatekerjük a filmet”. Vezessük ki az ajtón és játsszuk el újra a hazajövést, most már a megfelelő sorrendet betartva.
Ne veszekedjünk a gyerekkel, ne használjunk semmilyen jelzőt, csak azt a három-négy lépést ismételtessük el vele, amit csinálnia kell. Utána dicsérjük meg.
 

Maradjunk következetesek!

A helyzet tesztelése a gyerek részéről egyre nagyobb időközökkel, de egy párszor még megtörténhet. Ilyenkor figyeljünk és mindig ugyanúgy, a fent leírt módon reagáljunk. Ha nem így teszünk - mert „éppen kifutott a leves, sírt a kicsi, telefonált a főnököm...” stb., ami persze mind lehet igaz és nagyon fontos -, akkor ez a gyerek fejében kiépülő „csatorna” szempontjából olyan, mint amikor a víz átszakítja a gátat. Aktuálisan mindegy, hogy mi az ok, a víz ömlik, a gyerek viselkedése szabadon áramlik, a kontroll elveszett. 
A gát azért is egy jó példa, mert a viselkedés kontrolljának a visszaépítése ugyanolyan macerás, mint a gát újra építése.

Ezért inkább, ha lehet egyszer gondoljuk végig, egyszer csináljuk végig és akkor egy problémával tényleg kevesebb gondunk lesz.

 

Szerző: Dr. László Zsuzsa pszichológus
Fotó: Freepik