Közülünk hányan élték át azt, hogy szüleik az ő valóra nem vált álmaikat rajtuk keresztül szerették volna megvalósulni látni? Hányunknak mondták meg, hogy felnőttként kik legyenek, hogyan válasszanak, mi lesz a „jó” nekik, és „mik legyenek, ha nagyok lesznek”? Sajnos ez sokszor nem más, mint a tökéletes recept a szorongó gyerekekhez… Ám lehet máshogyan is csinálni! Olvasónk - és talán sokunk - története.
Tökéletességre hajtó maximalizmusomat gyerekkoromban némi lustaság és nehezen fókuszálható figyelem ellensúlyozta, így bár lehettem volna kitűnő tanuló is, mégsem lettem. Soha. Ez számomra egyáltalán nem okozott volna lelkiismeret-furdalást - ha a szüleim nem várták volna el az ötösöket. Nem azt mondom, hogy kikaptam a négyesért, egyáltalán nem erről van szó. Egyszerűen szorongást okozott látni az átlagosan jó tanulmányi eredményeimre érkező visszafogott reakciókat. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne jól tanulni, de ha valami nem jól sikerült, vagy nem azt akartam csinálni, amit a szüleim elterveztek (helyettem), akkor már komoly prédikációkat kellett végighallgatnom, amik bevallom, nem csak nem voltak motiválóak, de gyakorlatilag még lejjebb húztak az érdektelenségbe.
A felsőfokú intézménybe jelentkezéskor tanácstalan voltam – szerencsés az, aki 17-18 évesen pontosan látja vagy érzi, mi szeretne lenni –, de „szerencsére” szüleim pontosan tudták, mi kell nekem. Jogi egyetem! Jaj. Meg sem mertem mondani, hogy egyáltalán nem érdekel a téma. Eljártam ugyan a felvételi előkészítőre, de annyira sem érdekelt, hogy beüljek az órákra. Helyette egy, a jog iránt szintén érdektelen előkészítős barátnővel jártuk a kávézókat és beszélgettünk. Természetesen nem vettek fel. Emlékszem apám rossz hangulatára, borongós arckifejezésére. A pótfelvételin ugyan felvettek egy szintén unalmasnak hangzó szakra (amit szintén szüleim ajánlottak), de csak fél évet bírtam. Annyira nem érdekelt, hogy néha nem is oda jártam, hanem barátnőknél aludtam inkább, és azt hazudtam, egyetemre járok. Persze lemaradtam a vizsgákról és kibuktam. Ekkor nem lehetett tovább titkolni, hogy gyakorlatilag nem is járok iskolába.
A szüleim kiakadtak. Nem értették, mi van velem. Én pedig azt nem értettem, ők miért nem értik! Miért nem látják, hogy én nem ők vagyok, és nem arra van szükségem, hogy megmondják, mit tegyek, hanem hogy vegyék figyelembe az egyéniségem, az érdeklődésem, vagy legalább mutassanak alternatívákat, milyen utak léteznek egyáltalán.
Persze mindez az én hibám is volt, de sajnos akkoriban még nem volt saját hangom. Szigorú közegben nőttem fel, melyben a megfelelésre ment el az energiám, miközben sosem mertem megmutatni, én magam milyen vagyok és mire vágyom, hiszen „úgyis lehurrogják”. Talán én magam sem tudtam, ki vagyok. Később megjött a hangom, és a következő tanévben jelentkeztem egy remek főiskolára, amit én választottam, és ahová imádtam járni. Szép eredménnyel le is diplomáztam. Persze mondanom sem kell, semmire nem használom, mert egészen más irányt vett az életem…de nem ez a lényeg.
Mindez a tapasztalat arra ösztönzött, hogy én majd másképp csináljam. És azóta is így teszek.
Sokat beszélgetek a gyerekeimmel. Igyekszem érdeklődni a dolgaik iránt akkor is, ha néha alig értem, miről beszélnek, annyira elhaladt felettem a technika, a mai gyerekek érdeklődési köre vagy témái. Figyelem, mi megy nekik jól, mi érdekli őket, valamint milyen típusok.
Az egyik gyerekem például elméleti, amolyan alapos, tájékozódó, mindentudó, tudományos csodabogár. Ő ezévben már középiskolába felvételizett, és bár én másik sulira szavaztam volna, mégsem álltam a választása útjába, és valahogy sikerült megállnom, hogy ne "toljam" őt a nekem tetsző irányba, azaz törekedtem arra, hogy amikor a szóba jöhető sulikról elmondtam a véleményem, ne befolyásoljam őt. Végül a döntése jónak bizonyult.
A kicsi más típus: pörgős, nehezen marad meg egyhelyben, óriási a mozgásigénye, minden érdekli, ami mozgás, sport, kaland, és már most sokat tud angolul, csupán a mesékből és játékokból. Már most látszik, hogy az ő élete egészen más irányba alakul majd, hiszen a személyisége is más.
Tudatosan figyelek arra, hogy ne kövessem el a lehetséges hibákat. Úgy gondolom, hogy a gyerekem nem az én második esélyem, hanem egy tiszta lap. Ne az én történetemet írja át fényesebbre, hanem a sajátját írja meg! Úgy vélem, ez az egyik feltétele a boldogságnak - és végeredményben mindannyian ezt kívánjuk gyermekeinknek.
Annyi minden miatt lehet idegeskedni, annyi felé kell manapság megfelelni, szétszakadni… Ha tehetjük, miért ne vegyünk le egy terhet gyermekünkről, sőt, saját magunkról is? Engedjük őket azzá válni, amire hivatottak.
És hogyan tudhatjuk, mire hivatottak? Ha szerencsénk van, korán ráéreznek ők maguk, és már korán mindenki számára egyértelmű, „mi lesz a gyerekből”. Ha nem ilyen egyszerű a helyzet, akkor ezt tehetjük: érdeklődjünk irántuk, beszélgessünk, tegyünk fel kérdéseket! Nagyon fontos, hogy az élet sok szeletkéjébe bepillantást nyerjenek. Mutassunk lehetőségeket, és hagyjuk, hogy kipróbálják, mit szeretnek. Előbb-utóbb megtalálják az útjukat. Mi pedig támogassuk őket - észszerű kereteken belül - abban, amiben szeretnének kiteljesedni! Ez a legtöbb, amit megtehetünk.
Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik
