Ki ne ismerné a helyzetet, mikor már indulnánk haza a játszótérről, de hiába hívjuk gyermekünket, szemünk fényének esze ágában sincs elindulni, ezért végső megoldásként egyedül a kijárat felé indulva színpadiasan odavetjük: „Rendben, akkor én megyek, szia!” Elmondjuk, miért káros ez a módszer, és milyen megoldást választhatunk helyette.

Ez a nevelési célzatú „megoldás” valójában a félelemkeltésen alapul. Mikor gyermekünk sírva rohan utánunk vagy még jobban ellenszegülve zokogni kezd, rossz érzésünk súg igazat: ezt bizony nem így kellett volna intézni. 
Ami számunkra csak hiszti és „jelenet”, aza gyermekben egészen máshogy csapódik le.

 

A szülő szemében: "csak hisztizik" és "akaratos"

A szülők ebben a helyzetben csak arra gondolnak, hogy ideje menni, nincs több idő játszani és különben is már biztosan kijátszotta magát a gyerek. Ezért nem is igazán értik, hogyhogy nem akar elindulni a gyerek az első felszólításra (a sokadikra sem), és úgy gondolják, ez csak manipuláció és játszma a hatalomért a gyerek részéről. Pedig éppen az a manipuláció, amit ilyenkor a szülő csinál: hátat fordít a gyereknek, és eljátssza, hogy otthagyja – ezzel pedig a gyermek legősibb félelmét kelti életre: azt, hogy elhagyják.

 

A gyermek valós félelmet él át!

Ezzel szemben a kisgyereket ekkorra már annyi inger érte, hogy egyszerűen elfáradt. Nincs ereje ahhoz, hogy kövesse a szülő kéréseit, és nem képes az együttműködésre. Ha ekkor még meg is ijesztjük (elengedjük a kezét, letesszük és elindulunk a kijárat felé), a kisgyerek valóban megrémül, hiszen azt tapasztalja, hogy elveszíti az egyetlen biztos pontot jelentő személyt a közeléből.

A fenyegetés, otthagyással zsarolás nagyobb nyomást helyez a gyermekre, mint hinnénk, hiszen a kötődési félelemnek a gyermekeknél még evolúciós gyökere van. A sírás, a hiszti, a kiabálás mind-mind csak a gyerek túlélési ösztönének működését jelzi.
A félelemkeltés azonban nem nevelés! A kicsi csak azt tanulja meg ebből, hogy még arra a személyre sem számíthat, akitől pont ölelést, közelséget és a bajban segítséget kellene kapnia.

 

Mit igen, és mit ne?

Az egész helyzet tehát felfogható egyfajta félreértésként is: a gyerek nem minket akar idegesíteni, egyszerűen másként éli meg a szituációt, mint mi, felnőttek. Ehhez alkalmazkodva kell tehát reagálnunk is, hogy ne rontsunk a helyzeten, hanem - a lehető legjobban - megoldjuk azt.

Nyilván egyikünk sem fogja a játszótéren hagyni gyermekét, tehát a helyzetnek mindenképpen az a vége, hogy valamiképp hazacipeljük őt – vagyis a fenyegetésnek semmi értelme nem volt, sőt, talán még kárt is okoztunk. 

Ne játsszunk a gyerek bizalmával, és ne a félelemkeltésen keresztül akarjunk rá hatni!

Ehelyett 

1. Keressük meg a tiltakozás vagy a lassúság valódi, mélyebb okát!
Milyen szükséglet váltja ki belőle az együttműködés hiányát? Fáradtság, idegrendszeri túlterheltség? Nyugalomra, biztonságra vágyik? Ölelésre? Adjuk meg neki ezt, és máris hajlamosabb lesz együttműködni.

2. Empátiával kommunikáljunk!
Fejezzük ki megértésünket annak kapcsán, hogy jól érzi ott magát és nem akar elindulni, és kössünk pozitív képet az induláshoz: pl. „Látom, remekül érzed itt magad. Ha viszont most elindulunk, hazafelé még megnézhetnénk azt a szökőkutat, ami annyira tetszett neked tegnap!” vagy „Tudom, hogy nehéz itt hagyni ezt a sok játékot, de nem sokára úgyis megéhezünk. Otthon készítünk egy borsófőzeléket, segítesz?”

3. Ne várjunk el a gyerekektől azonnali „átkapcsolást”, gyors elindulást, a játék hirtelen félbehagyását!
Hagyjunk átmenetet két tevékenység közt! Például mondhatjuk azt, hogy „Még egy kör/még három lecsúszás/ha kész az a homoksüti, indulunk”!
 

Ezt is olvasd el!
Amikor a szülő büntetésből nem szól a gyermekéhez - Tudod, hogy mit tanulnak ebből a gyerekek?

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik