
„Nem először látom ezt: rosszul viselkedett a gyermeketek és nem szóltok hozzá. Úgy gondoljátok, ebből majd tanulnak? Igen: ugyanezt. Gondoljatok bele: még felnőttként is fáj, ha egy rossz döntés vagy hiba miatt elfordulnak tőlünk azok, akiket a legjobban szeretünk, igaz? Egy gyereknél fokozottan traumatikus, ha hátat fordít neki és nem vesz tudomást róla az, akit ő a legjobban szeret.” - Megfontolandó üzenetben fogalmazta meg érzéseit egy édesanya.
„Azoknak írom ezeket a sorokat, akik büntetésként - vagy csak haragból - órák vagy napok óta nem szólnak a gyerekükhöz.
Látom, nehéz napotok volt. Megértem. A gyerek nem fogadott szót, felbosszantott, sírt, dühöngött, nem tudott viselkedni, és jött a szokásos menetrend: vita, esetleg büntetés... Majd a néma csend. Jó sokáig.
Elgondolkodtatok már azon, ilyenkor melyikőtök is gyerekes valójában?
Megértem, hogy bosszantó, amit tett (vagy nem tett). De jusson eszetekbe: a gyerekek még tanulják az érzelem- és indulatkezelést, a kommunikációt, a kapcsolatokat, a társadalmi normákat. Nem azzal együtt születnek. Tanulják. Tőlünk! Minket másolnak.
Ezért nekünk kell szintet lépni és példát mutatni, mielőtt tőlük elvárjuk ugyanezt.
Ha azt látják, hogy a felnőttek is érzelmi manipuláláshoz fordulnak, feltételekhez kötik a szeretetüket, elfordulnak tőlük, ha hibáznak (és esetleg a legfájóbbal: csenddel büntetik), akkor számukra is ez lesz az egyetlen eszköz, amivel később majd saját kapcsolataikat "rendezik", ezt veszik majd természetesnek, ezt viszik tovább.
Kérlek, most nézzétek kicsit más szemszögből! Ha feldúltak vagy fáradtak vagytok, és ezért türelmetlenül viselkedtetek, vagy épp rossz döntést hoztatok – nem arra vágytok akkor is, hogy a szeretteitek megértsenek benneteket? A hibáitok mögött érzések, indulatok vannak, tévedéseitek mögött is ott az ember.
A legnagyobb szeretetre és megértésre akkor van szükségünk, ha hibáztunk, és éppen nem a legjobb arcunkat mutatjuk. Ha kicsit eltévedtünk az úton. Felnőttként, szülőként pont azt kell tudatosítanunk a gyerekeinkben, hogy mindig számíthatnak ránk. Akkor is, ha „rosszak voltak”.
Ha ez így van, akkor vajon egy gyerek számára mit tanít, és mekkora törés az, ha ehelyett magára hagyják, nem néznek rá vagy nem szólnak hozzá? Az elfordulás, a megbocsájtás nélküli büntetés és a csenddel verés nem tanít semmit.
Viszont elvesz és rombol.
Elveszi az időt, a napokat, a lehetőségeket. Rombolja a biztonságérzetet, a kötődést és az önbecsülést. Árkot ás két ember közé. Akihez nem szólnak, az jelentéktelennek érzi magát, úgy, mintha megsemmisült volna. A némaság összetöri a lelket, szorongást, félelmet és elzárkózást eredményez. Annak fizikai tüneteivel együtt.
Emlékezzetek, mikor messze volt tőletek, vagy beteg volt, és a kórházban álmatlanul, sírva, remegve azért imádkoztatok, hogy végre otthon lehessetek vele együtt, egészségben - mert semmi más nem számít!
Most pedig nem szóltok a gyermeketekhez. És már ők sem mernek közeledni. Megtanulták, hogy jobb, ha nem. Várják, hogy megöleljétek, rámosolyogjatok akkor is, ha egy órája vagy épp tegnap nem minden sült el jól. De az tegnap volt. Várnak, szoronganak, fáj a hasuk. Mert átnéznek rajtuk azok, akit ők a legjobban szeretnek.
Számomra ez felfoghatatlan. Szívfacsaró.
Elmondom, én hogyan csinálom. A gyerekem hozzám mindig jöhet.
Bármit is csinált vagy nem csinált, megszólíthat. Közeledhet – közel engedem.
Azonosítjuk az érzéseket, átbeszéljük, mi történt, mit miért nem lehet és miért. Aztán elengedjük. Továbblépünk és másról beszélgetünk. Ez nem elkényeztetés, hanem kötődő és szeretetteli nevelés, ahol ettől még vannak következmények, határok és szabályok, de mindig van feloldozás, megbocsájtás, továbblépés is. A lelki egészséghez ezek a képességek elengedhetetlenek!
És tudjátok mit? Nekem azt is elmesélik a gyerekeim, amit másnak nem mernének. Nem véletlenül. Nem húzok falakat, mindig elérhető vagyok és nem drámázok; igyekszem higgadtan, tárgyilagosan és szeretettel elrendezni, amit csak lehet, aztán lapozok.
Ugye nem kell elmagyarázni, miért olyan lényeges, hogy legyen bizalmuk, biztonságérzetük megnyílni? Ehhez megfelelő hozzáállással adhatunk alapot.
Határok, korlátok, következmények kellenek, nevelésre szükség van, de közben nem válhatunk érzelmileg elérhetetlen szülővé!
Olvasd el ezt is! Hatalmas szenvedés egy gyerek számára, ha érzelmileg éretlen, érzelmileg elérhetetlen szülő mellett kell felnőnie!
Most építsétek hát a kapcsolatotokat, a bizalmat, a kapcsolódást, mert később már késő lesz. És akkor ti, akik most órákig, napokig nem szóltok a gyerekeitekhez, bánni fogjátok, hogy némasággal telt az a felbecsülhetetlen idő, ami már sose jön vissza – és ami építkezéssel is telhetett volna távolság helyett.”
Fotó: Freepik