Miért nem tudják a gyerekek megbecsülni a játékaikat? Mi a teendő, ha a gyerek már lépni sem tud a szobájában a sok játékától? És működik-e vajon a "Más gyerek bezzeg örülne annak, ha..."- típusú mondatok? Hanula Erika a gyerekeket és szüleiket ezúttal a játékokon keresztül veszi górcső alá. Ma már nem az számít kunsztnak, ha a szülő a gyereknek meg tud venni mindenféle játékot, amire csak a gyerek rámutat, hanem az, ha képes megállni, hogy ne vegye meg a századik ugyanolyan kisautót. Ebből aztán az következik, hogy a mai gyerekeknek tengernyi játékuk van, ami szinte kifolyik a szobájukból.

Hanula Erika, a Csupaszív magazin népszerű szerzője ezúttal azon mereng, hogy vajon a gyerekek miért nem tudják értékelni azt rengeteg játékot, amit a szüleiktől-nagyszüleiktől kapnak? Miért nem tudják azokat kellően megbecsülni, hiszen a felnőttek nem kevés pénzt adnak ki ezekért rövid életű tárgyakért?
A szerző, aki eredetileg pedagógus végzettségű három gyerekes édesanya azonnal meg is adja a választ: arra is, hogy miért nem tudják a mai gyerekek megbecsülni a játékaikat, és arra is, hogy mi erre a megoldás.

Amikor a gyerekek a játéktenger tetején ülve nem képesek megbecsülni a játékaikat
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de engem rendesen fel tud húzni az, amikor azt látom, hogy a gyerekeim szobája csordultig van játékokkal, szinte lépni sem lehet, miközben a bőség zavarában nem tudnak mit csinálni. Pedig mi is használjuk az „elrakom a padlásra a játékok felét” módszert, meg a vetésforgó-szerűen-elrakjuk-előszedjük-a-játékokat módszerét, de valahogy mégis mindig visszaszivárognak a játékok és időnként azon kapom a fiúkat, hogy már lépkednek a játékaikon.
Na, ettől aztán meg inkább ingerült leszek, amikor látom, hogy teljes lelki nyugalommal odébb rúg egy játékot, a társasból pár kártya már hiányzik, a kirakó foghíjas, az építős játék legfontosabb alkatrésze valahol az ágy mögött. Áááá! Ilyenkor felbukkan a mélyen belém ültetett szülői minta és megszól belőlem a Vaskalapos Szülő: „Nem igaz, hogy nem tudtok vigyázni a játékaitokra! Tudjátok egyáltalán, mennyi pénzbe került, hogy ezt meg tudjuk venni nektek?! Tudjátok, mennyit kell apának és anyának dolgoznia azért, hogy ilyen játékaitok lehessenek? Más gyerek örül, ha egy kisautója lehet, ti meg így becsülitek meg a játékaitokat!”

A gyerekek még nem értik, hogy egy játék sok pénzbe kerül
Már abban a pillanatban, amikor kimondom, tudom, hogy ezt nem így kéne elintéznem. Annak ellenére, hogy a mondandóm teljesen megfelel az igazságnak, tudom, hogy nem így kéne a célt elérnem. Mert egy kisgyereknek halvány fogalma sincs a pénz ebbéli értékéről, ő nem tudja, hogy egy doboz legónak csillagászati az ára és a legtöbb gyerek úgy van összerakva, hogy a pillanatnak él: szuper játszani, de ha valami más felkelti a figyelmét, akkor tojik rá, hogy tüchtig módon összepakolja azt, amivel addig játszott. Persze, ha jön anya, akkor rájuk szól és/vagy segít, hogy minden a helyére kerüljön, de bizony anya nincs mindig ott. És igen, a gyerekvilágban elkallódnak a dolgok. Hiszen pont attól gyerekek, hogy félig a fantáziavilágban élnek, ahol a rendnek és a dolgok árának nem sok keresnivalója van.
Igen ám, de akkor mégis hogyan fogja megtanulni értékelni azt, amije van?

A gyerekek a mintát mindig a szülőtől veszik
Nagyon sokáig nem találtam rá választ. Aztán egyszer csak a legváratlanabb pillanatban jött a felismerés.
Az utcán autózva megpillantottam egy régi ismerősömet és a következő dolog suhant át az agyamon: “Nahát, ez a nő milyen morcos mindig. Olyan, mintha tíz évvel lenne öregebb önmagánál, pedig olyan kisgyerekei vannak, mint nekem. Nem is értem, miért ilyen borús mindig a feje, pedig olyan csodaszép házban élnek, tele a legújabb cuccokkal, a kertjüket kertész tartja karban, ezért mindig olyan, mintha egy kastély parkjában sétálnék, van három egészséges gyereke, egy szerető férje, munkája, amit szeret, hát miért nem tudja értékelni azt, amije van…?”
És akkor beugrott, hogy mi magunk, a felnőttek adjuk a példát a gyerekeinknek, hogy hogyan viszonyulnak a dolgaikhoz (is). Annyira közhely, mégsem állt össze nekem sem a kép: A tettek hangosabban beszélnek, mint a szavak.

Szóval: önvizsgálat. Lássuk csak, mit közvetítek én a gyerekeimnek a tetteimmel, a hozzáállásommal, mennyire látják, hogy én is értékelem a dolgaimat?

"Miért várom el a gyerekeimtől, hogy becsüljék meg a dolgaikat, ha én sem értékelem a sajátjaimat?"
Bizony, be kellett vallanom magamnak, hogy tele a ruhásszekrényem, de néha úgy állok a gardrób előtt, hogy “nincs egy rongyom sem”. Bizony, én is be tudok lelkesedni egy-egy szép ruha láttán a kirakatban, és megveszem a sokadik pulcsit is, pedig tisztában vagyok vele, hogy lenne mit felvennem. A boltban viszont kiakadok, ha a gyerekem előveszi a “Hú, nekem ilyen keeeeell” sóvárgását. És persze zsigerből rámondom, hogy “De hát tucatnyi ilyen van otthon!”

Vajon mennyire értékelem, hogy elcsavarok egy gombot, és meleg lesz a lakásban? Hogy bent, a lakásban van angol wc? Hogy minden nap tudok meleg ételt enni? Hogy minden nap tudok meleg vízben zuhanyozni? Hogy van gyógyszer a patikában, hogy válogathatok a gyógymódok közül, hogy alapvetően nem is szedünk semmit, mert egészségesek vagyunk? Vajon látják-e a gyerekeim rajtam, hogy értékelem, hogy nincs az országban háború, hogy nem kell menekülnünk, hogy nem kell rettegnünk?

Azt szóvá teszem, ha lassú, vagy akadozik az internet, de pár éve még annak örültünk, hogy van egyáltalán széles sávú net elérhetőség otthon is.

Azon morgolódom esténként, hogy fáradt vagyok és fáj itt-ott, pedig annak kéne örülnöm, hogy ennyi mindent meg tudok tenni egy nap, mert a testem jó szolgálatot tesz. Ép vagyok és egészséges, mindenem mozog és rendeltetésszerűen működik.
Miért várom el a gyerekeimtől, hogy becsüljék meg az ő dolgaikat, ha én magam sem értékelem, vagy legalábbis annyira magától értetődőnek veszem a saját dolgaimat?

Engedd el, ami nem fontos és örülj annak, amid van
Tudom, hogy nem fog az egyik pillanatról a másikra megváltozni az élet, de elhatároztam, hogy tudatosan változtatok a hozzáállásomon. Alapvetően én egy mosolygós, derűs ember vagyok, de most figyelni fogom magam, hogy ez sokkal inkább így legyen. Apróságok, bosszúságok ne felhősítsék el az arcomat, engedjem el azt, ami nem fontos vagy amin úgysem tudok változtatni.

1. Szeretgessem meg sokszor-sokszor a gyerekeimet, mert megtehetem.

2. Örüljek az ételnek, amit megehetek, és ezt lássák is rajtam a gyerekeim.

3. Örüljek annak a sok komfortnak, ami körülvesz, és ennek hangot is adjak.

4. Örüljek a  lehetőségnek, hogy dolgozhatok, tanulhatok, alkothatok és ennek hangot is adjak.

5. Örüljek a ruháimnak, könyveimnek, a számítógépemnek, a dolgaimnak, ennek hangot is adjak és ezt hallják, lássák a gyerekeim is.

6. Örüljek az életnek és becsüljem azt, amim van, hogy a tetteim és a viselkedésem által a gyerekeim is ezt tanulják el. Hogy majd ha ők is szülők lesznek, nekik ez legyen majd a mélyen bevésett hang, ami visszaköszön a saját gyerekeik nevelésekor.

Kezdőfotó: Freepik/bearfotos
Írta: Hanula Erika
Eredeti cikk: Miért nem becsüli meg a gyerekem a játékát?