Félúton száguldasz kötődés és önállóság közt. Kérdezel, hívsz, mesélsz. Beszólsz, elküldesz, hallgatsz, ellenállsz. Ha nem várom, mellém huppansz a kanapéra. „Hallod, Anya…” - zeng mély, még megszokhatatlan majdnem-férfihangod. Nemrég még elérhetetlen távolságban, csak a képzeletemben létezett a nap, mikor elengeded a kezem - ma pedig a ballagásodra tanulod a magad írta búcsúbeszédet. 

Izgatott és büszke remegéssel figyelem, hogyan és mivé változol.
Mindig különleges és szerteágazó érdeklődésű, érzékeny csodabogár voltál. Megdöbbentően tájékozott, s közben egy kicsit amolyan „öreg lélek”. Nem véletlenül. Már kiskorodban oly nagy veszteséget éltél meg, amekkorát közülünk kevesekre mér a sors. Csilingelő nevetésed, lágy mosolyod a legmélyebb gyászban is felemelt engem. Végül egy fiútestvérrel ajándékozott meg az Élet, amiért hálát adok, bár mostanában inkább csak ordítva dobáljátok egymásra a keresetlen szavakat és minden mást, ami a kezetek ügyébe kerül... hogy aztán másnap mérlegen grammozva mérjétek le a zacskó chipset, hogy sikerüljön pontosan elosztani egymás közt...Hol megölni készülsz az öcséd, hol megölelni. (Vajon ez máshol is így van…?)

Egy kisgyereknél még könnyű okosabbnak lenni. Ma már azonban észnél kell lennem. Naponta kell felülbírálnom magam. Elég tájékozott vagyok-e, hogy válaszoljak a kérdéseidre? Meg kell állapítanom, hogy már én fordulok hozzád kérdésekkel, a válaszaid pedig gyorsak és tűpontosak, bármi is a téma. Humorod és éleslátásod elképesztő - a féltés bennem változatlan. Naponta csodálkozom rád.
Ha az Élet a téma, nos, akkor arról már én tudok többet. De hogyan adhatnám át mindazt, ami fontos? A „megmondás” és a közhelyek hatástalanok, sőt, csak ellenállást szülnek. Háromig számolok, edd meg ami a tányérodon van, hinni meg a templomban kell… Már kiskorodban is mindenre volt egy megcáfolhatatlan ellenérved. Most már tényleg csak az őszinteség az egyetlen út. Kritikus vagy és el kell ismernem, sokszor igazad is van...

Vicces, mikor néha megrémülök, ki jött be a lakásba, aztán rádöbbenek, hogy te szólaltál meg, csak épp tegnap óta két oktávval lett mélyebb a hangod.
Ahogy magyarázol, apám mozdulatait és szájtartását látom benned. Pedig nem is emlékezhetsz rá. Ajándék, hogy felismerem Benned.
Bár még nem vagy magasabb nálam, de már felnézek rád. Mikor rajtakapsz, hogy nézlek, és csendben oldalra morogsz, hogy „Anya...mi az?”… Nos, tudod, olyankor néhány pillanatba sűrűsödik számomra az elmúlt 15 év. Egyszer majd érteni fogod.

Néha még mindig keresem hozzád az utat, és ahogy telnek az évek, egyre nehezebben találom el a jó arányt: mikor vagyok kevés és mikor túl sok? Mikor kellene határozottabban határt húznom, és mikor engedjek több szabadságot…?

Tudom jól, hogy semmit, amit elvesztegettem - időt, játékot, ölelést, döntéseket - már nem könyöröghetek vissza. Azt is tudom, hogy a tőlem, tőlünk kapott "szemüvegen" át fogod látni az életet, a saját világodat, és mindez óriási felelősség. Igyekszem jól csinálni, közben a magamban kétkedés, a dilemmázás mindennapos. Érzem a példamutatás iszonyú súlyát. Minden nap meg kell vizsgálnom, hogy amit elvárok, azzal én magam rendelkezem-e? Amit kérek, én magam úgy teszem-e? 
Mert a példánk hangosabb, mint a szavaink...

Néha megőrülök attól, hogy hiába kérem, hiába magyarázok, nem fekszel le előbb, nem raksz rendet, este veszed fel a másnapi pólót, és különben is, bárki bármit csinál, az nem jó...Naponta huszonnyolcszor nyitod ki a hűtőt, hogy megnézd, változott-e odabent valami. A szobád ajtaját zárva tartom, mert nem tudom elviselni a látványt. Ha már a cuccok  kifolynak belőle, legalább a látvány és a szag maradjon bent… 
Néha túlmész egy-egy határon - de legalább tudod, hogy azok hol vannak.

Aztán váratlanul bocsánatot kérsz valamiért, vagy némán megölelsz egy pillanatra. Olyankor pár percre az jut eszembe: talán néha-néha mégis letehetném a kétség terheit...talán nincs itt semmi baj, és minden rendben lesz...

Minden nap rácsodálkozom, hogyan változol, egyúttal hogyan maradsz számomra mindig ugyanaz a csoda, aki által egy nap Anya lettem.

Az idő rohan, és én csak rohanok utána, hogy még legyen időm, lehetőségem megmutatni Neked, mi a világ, mit jelent és hogyan érdemes benne élni  - miközben már inkább Te tanítasz engem.

Nagyon-nagyon szerencsés vagyok!

 

“Segítség, kamasz a gyerekem!” - Hogyan értsük meg a kamaszokat? A szakember válaszol!

 

Fotó: Freepik