Amikor még a gyermekeink kicsik és csillogó szemmel néznek fel ránk, amikor tőlünk várják a választ, mert a mi szavunk szent, a mi szavunk igaz, simogatja a lelkünket, és tudjuk jól, hogy így van ez rendjén. Éppúgy, mint az is, hogy tudjuk: ez idővel, de legkésőbb tinédzserkorra megváltozik.
F. Csikós Szilvia családterapeuta gondolatait olvashatjuk a kamaszkor nehézségeiről, és arról, hogy szülőként hogyan tekintsünk erre az időszakra annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki belőle...

Szülőként talán presztízsvesztésnek éljük meg, amikor a kamasz fiunk, lányunk számára nem mi vagyunk már a válaszok válasza, sőt, mondjuk ki bátran, a szemükben óriási lesz a leértékelődésünk. S higgyük el, hogy még erre is szükség van ahhoz, hogy hamarosan, a kamaszságból kilábalva egyenrangú felnőttekként tudjunk egymás mellett állni. (Az értékrend megváltozása, a tény, hogy másképp tekintenek ránk, nem azonos a tiszteletlenséggel, vagy a lekezelő bánásmóddal. Még a kamaszkorban sincs ennek helye.)
 

Miről is szól ez az időszak?

Mint, ahogyan a latin pubert szó jelzi (jelentése: felnőtt) és a belőle képzett, általunk is ismert pubertás szó, hogy ez a felnőtté válás időszaka. 12 éves kortól nagyjából 18-20 éves korig lezajló folyamat telis tele sok fizikális, hormonális, érzelmi és idegrendszeri fejlődéssel, változással. 

Nem könnyű időszak ez sem a szülőknek, sem a kamaszkorban lévő fiatalok számára. 

Hiszen, ahogyan ők változnak és igazából kitehetnék magukra az „ÁTALAKÍTÁS MIATT ÁTMENETILEG ZÁRVA” táblát, nekünk szülőknek is elő kell vennünk a legnagyobb rugalmasságunkat, türelmet és toleranciát. Mert valljuk be szülőként, nem egyszerű ez az időszak (sem) számunkra. 

Távolodnak tőlünk, távolodnak az otthontól - mind fizikálisan, mind érzelmileg -, fontosabbak a barátok (s ebben az időben ez nagyon jól van így), rendetlenek, nehezen veszi őket be a tanulás, az otthon végzett házimunkáról pedig ne is beszéljünk.

Mégis hiszem és tapasztalom, hogy lehet a tinédzserekkel is működő sőt jól működő szülő-gyerek kapcsolatot kialakítani kellő elfogadással, rugalmassággal és együttműködéssel és a határok (amik jó esetben jók, stabilak és biztonságot adóak voltak eddig) újragondolásával, a kapcsolatunk újradefiniálásával. Tudva azt, hogy a pubertás folyamatok végén felnőtt emberré fog válni a mi kicsikénk, s akkora már át kell, hogy minősüljön a kapcsolatunk egy egyenrangú felnőtt-felnőtt kapcsolattá.

Úgyhogy kamaszt nevelő szülőtársak! KITARTÁST! 
 

Fogadjátok szeretettel Raschburg Jenő hasonló megélését:

“Évekkel ezelőtt a fiam odajött hozzám, és azt mondta:

- Apu, van egy nagy problémám, segíts megoldani!

Ilyenkor az ember kihúzza magát - hát nem hiába vagyok pszichológus, a tizenéves fiam hozzám fordul a gondjaival! Ez nagy dolog!

Meg is próbáltam valami használható megoldást ajánlani. A gyerek elgondolkodott:

- Igen apu, ez jó. De… ezért és ezért nem használható.

Hát van benne valami, mondok egy másikat. Megint ugyanaz jött:

- Igen, apu, ez is jó, de…

Ilyenkor az ember már nyel egyet.

Harmadikat már nehéz, a legtöbb szülő ezt nem is vállalja. Én még egy harmadikat is vállaltam. Természetesen ugyanaz a válasz jött:

- Igen, de...

Aztán a gyerek megköszönte szépen, hátat fordított, és a hátából sütött a gúny.

- Tessék! Ennyit érnek az ősök!

És én tudtam, hogy ez kell neki: bizonyíték arra, hogy mindannak, amit rólam kicsi fiú korában gondolt, a kilencven százaléka nem igaz. Hogy egy esendő ember vagyok. Neki kellenek erre a bizonyítékok, hogy önmagává tudjon válni.

A szülők nagyon nehezen viselik azt a folyamatot, amikor a gyerekük szemében leértékelődnek, pedig ez elkerülhetetlen, mert azon a magas szinten, ahol a gyerek minket korábban elképzelt, nem lehet az életet leélni.

Egyértelműen értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie, hanem egy síkban legyen a tekintetünk.”

 

Forrás: F. Csikós Szilvia mentálhigiénés szakember, családterapeuta
Fotó: Freepik