Úristen, már tisztára úgy beszélek, mint anyám! - Ez most jó vagy rossz? Szeretnénk úgy nevelni a gyermekünket, ahogy szüleink tették velünk? Értékes, egészséges felnőtté váltunk, lehet valamit mégis jól csináltak? Huszonéves vendégírónk még csak lélekben készül az anyaságra, de gondolatban már nagyon foglalkoztatja az a kérdés, hogyan fogja majd betölteni a szülői szerepet. Blogjában is erről elmélkedik - ezekből az írásokból választottunk ki egyet.

A szülői feladatok, remények és félelmek kapcsán már nem egy embernek eszébe ötlött: "Úristen, már tisztára úgy beszélek, mint az anyám"! Ez most jó vagy rossz? Szeretnénk úgy nevelni a gyermekünket, ahogy szüleink tették velünk? Végülis értékes, egészséges felnőtté váltunk - lehet, hogy valamit mégis jól csináltak?
 

"Úristen, már tisztára úgy beszélek, mint az anyám!" - A szüleink és mi

Egy régi emlék
Áramütésként csapott belém a felismerés, lement a nap, már elmúlt kilenc. Megígértem, hogy nyolcra hazaérek, Úristen, ki fogják tekerni a nyakam! Felpattanok a bringára, fejem jobbra-balra kileng, ahogy a pedálokat nem kímélve próbálom elérni a Tour de France sebességet. Extrém sportokat megszégyenítő fékcsikorgással veszem be az utolsó kanyart, ami az utcánkba vezet. Édesanyám már ott áll a kapuban, hálóingben, csípőre tett kézzel, arcán szigorú barázdák figyelmeztetnek, lesz nemulass! Nem tudom, mi vár rám, de azért számításba veszem a rám nézve meglehetősen kellemetlen következményeket: ugrott a heti zsebpénz, nincs új játék a PS-be...és jajj lehet, hogy a holnapi buliba sem enged el? Na azt talán azért csak nem, annyira csak nem lehet gonosz...


Fotó: freepik/peoplecreations

- Ilyenkor kell hazajönni?! Halálra aggódtam magam, mit beszéltünk meg?
- Bocsi Anyuu, én tényleg..
- A testvéred és Apád már elindult keresni, az egész családnak megcsináltad az esti programot, na, indíts fürdeni!
- De Anyu, csak játszottunk a téren..
- Nincs zsebpénz és elfelejtheted a holnapi bulit! Majd megtanulod, hogy legközelebb időben haza gyere.
- De Anyu, nem teheted ezt! Mindenki ott lesz!

De nem volt apelláta, sírva rohantam be a szobába, ajtó becsap, ágyra hassal levágódás, és párnába zokogás. Miután elhalkultak a kinti zajok, és mindenki lefeküdt aludni, abbahagytam a száraz sírást. Beindult a brainstorming, hogyan érjem el, hogy mégis elmehessek? Jó, holnap kitakarítom az egész házat, az biztos jó lesz. Akkor biztos elengednek!...

Csak most tudom levonni a tanulságot
Gyerekként elképesztően nehéz volt megemésztenem, ha nem kaptam meg valamit, vagy nem engedtek el valahová. Hiába kaptam meg szinte mindent, igaz lehet a mondás, sok jó dolog kell ahhoz, hogy egy rosszat elfelejtsünk. Visszaemlékezve, valahogy a negatív dolgok mindig súlyosabbak a mérlegen, mint a pozitívak.

Hála és köszönet
Most, felnőttként tudom, igenis meg kell tanulni, hogyan legyünk hálásak. Hálásak a szüleinknek, amiért felneveltek minket, amiért nem engedték, hogy 11 évesen elmenjünk bulizni a nagyokkal, amiért nem engedték, hogy bukósisak nélkül korizzunk, nehogy betörjön a fejünk - és ennek ellenére így is aggódva ülnek a sürgősségi várójában, miközben összevarrják lábunkat, ha, mit sem törődve a veszéllyel, valami igazán Darwin-díjas hülyeséget csináltunk. Mert miközben ott, az orvosnál úgy érzed, neked direkt nem adnak elég érzéstelenítőt, csak hogy még jobban fájjon (mert az a morcos nővér biztos kipécézett magának), azért nincs annál megnyugtatóbb, hogy tudod, ők kint várnak rád, aggódnak érted, és miután eggyel több heggel gazdagodtál, könnyes szemmel megkérdezik, kérsz-e valamit a kórház büféjéből.

Lehet örökké harcolni, lázadni a szüleink ellen, csak éppen nem érdemes
A szüleink a legjobb tudásuk szerint próbálnak megóvni, felnevelni és szeretni minket - és most már belátom, sokkal nehezebb eljuttatni egy gyereket az érettségiig (úgy is, hogy megmarad mindkét szeme, minden végtagja, és az összes foga), mint az ember gondolná. Arról már nem is beszélve, hogy közben folyamatosan próbálnak észt is tölteni abba a kis kemény fejünkbe - mi pedig, mint egy túllocsolt szobanövény, csak bambán nézünk, hogy: na jó, de akkor most elmehetek a holnapi buliba?

Szerző: Sztraka Henrietta, a Belső kereső önmagadhoz blog írója
Fotó: freepik/prostooleh, peoplecreations