Szent-Györgyi Albert évnyitó beszéde 1930-ból. Nobel-díjas tudósunk a testnevelés kapcsán vizsgálta meg azt, hogy az akkori iskolarendszer, megfelel-e a ’megváltozott idők’ követelményének. Szent-Györgyi Albert évnyitó beszéde 1930-ból. Nobel-díjas tudósunk a testnevelés kapcsán vizsgálta meg azt, hogy az akkori iskolarendszer, megfelel-e a ’megváltozott idők’ követelményének. Mérlegelte, hogy valóban szükség van-e a magolásra, a gyerekek túlhajszolására, miközben felteszi a kérdést, hogy képesek-e a fiataljaink megállni a helyüket az életben... Progresszív gondolatai ma is érvényesek?

"Hazánk ma legválságosabb óráit éli, melyekben szüksége van fiainak minden szikrányi képességére, ha nem akarja, hogy neve az élők soraiból kitöröltessék. Ez a súlyos megpróbáltatás iskolarendszerünk elé is új célokat, új követelményeket állít. Az iskola, mint a jövő építője és formálója döntően szól bele nemzeti létért való küzdelmünk kimenetelébe.

Ezért örömmel vettem a Testnevelési Kongresszus bizottságának megtisztelő felszólítását előadás tartására, mely alkalmat adott nekem arra, hogy a testnevelés kapcsán megvizsgáljam azt, hogy a mai iskolarendszerünk, mely a régi jó idők öröksége, megfelel-e az új és megváltozott idők követelményének. Vizsgálatom eredményét rövid szavakban bocsájtva előre úgy foglalhatnám össze, hogy a mai iskolarendszerünk nem felel meg az idők új és súlyos követelményeinek.

Ha az iskolának a testneveléshez való viszonyát akarjuk megvizsgálni, először arra kérdésre kell felelnünk, hogy mi tulajdonképpen az iskola. Mi az iskolának a célja és hivatása?



Engedjék meg, hogy mint egyetemi tanár, ezt a kérdést a hozzám legközelebb álló intézmény, az egyetem példáján világítsam meg kifejtvén azokat az elveket, melyek nézetem szerint minden iskolát kell, hogy irányítsanak az elemitől az egyetemig.

Mi tehát az egyetem célja és hivatása? Ebben a kérdésben a vélemények a különböző országokban igen eltérőek. Az egyetem, mint minden iskola, a tanítványaival két dolgot tehet: taníthatja és nevelheti őket. Az európai kontinensen a legtöbb egyetemnek az a felfogása, hogy ő nem nevelő, hanem tisztán tanító intézmény, szakiskola.

Ha ezt az álláspontot tesszük magunkévá, akkor nem sok mondanivalónk van a testnevelésről. Ebben az esetben az egyetem egyetlen célja, hogy a kötelező tanítási idő alatt hallgatói fejébe 100 vagy 200 kilónyi könyv tartalmát átpréselje, ez után ismét szabadlábra helyezvén őket. Ebben az esetben az egyetemnek csak arra kell vigyáznia, hogy hallgatóit éppen csak annyira terhelje meg, hogy ne mindjárt az egyetemen roskadjanak össze a tanítás terhe alatt.

Ezt a célt mi a mai tanítási rendszer mellett már el is értük, ami a magyar nép bámulatos szívósságáról tesz kétségtelen tanúbizonyságot. Ha körülnézek itthon, ha számot adok magamnak rövid tanári működésem tapasztalatairól: legnagyobb szomorúság és a legnagyobb keserűség tölt el.

Az a hallgatóság, amelyet a kezem alá a középiskola küld, minden vele született tehetsége mellett is, kevés kivétellel, nem csak tudós képzésre, hanem minden nemű felső kiképzésre teljesen alkalmatlan. Annak az előzetes kiképzéséről el lehet mondani a rövid orvosi jelentés szavait: az operáció sikerült, a beteg meghalt. A tanítás jó volt, a gyermeket megölték, abból a 12 évi magolás és drukkolás kivert, kigyilkolt minden eredetiséget, minden érdeklődést. Azt már semmi más nem érdekli, minthogy hányadik lap aljától hányadik lap tetejéig kell a leckét megtanulni, hogy a vizsgán átcsúszhasson és egyetlen vágya és reménye az, hogy megszerezvén a diplomát valami állami álláshoz jusson és ilyen módon a saját életének a terhét és nyűgét az állam nyakába varrja.

Ma nálunk minden 6 éves gyermekkel az történik, ami szokott történni minden apagyilkossal, hogy elítélik 12 év szabadságvesztésre és szigorított kényszermunkára. Az iskolában a gyermeki lélek minden erénye, a pajkosság, a vidámság, az elevenség bűn. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. És mikor 12 év után ilyen előkészítéssel a serdülő ifjút hozzánk küldik az egyetemre, mi az után tanítjuk, tanítjuk, és tanítjuk őket. És amikor az után további 5 év alatt végleg megfosztottuk őket a szabad cselekvés és gondolkodás minden képességétől, akkor hirtelenül kilökjük őket az életbe, és még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni, és hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.

Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, régi igazság. Hogy csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak, ahhoz kétség nem fér. Mi nem embereket nevelünk, hanem a tudálékosság mázával megkent féltudósokat, akik a közéletre alkalmatlanok és a tudományhoz nem értenek.

Az iskolának végre meg kell értenie, hogy alá kell rendelnie magát az állam céljainak. Az államnak pedig első sorban tetterős polgárokra van szüksége és ezeket kell az iskolának nevelnie. Ez fontosabb, mint az összes rendhagyó igék, évszámok és képletek együttvéve. Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincsinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem, sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom.

Az egyetemen a kémia tanításánál szerzett tapasztalataim mutatják, hogy a középiskolából kikerült ifjúság a természethez vagy a természettudományhoz nem ért. Modern nyelvet úgy, hogy egy egyszerű levelet lennének képesek megfogalmazni, vagy egy idegennek beszélni, nem tudnak. A klasszikus nyelvekből, amire a legtöbb időt fordították, annyit sem tudnak, hogy a saját passziójukra képesek legyenek egy klasszikust elolvasni.

Az ókor szelleme tőlük távol áll, és az igazi történelemből pedig, abból, hogy az emberiség hogyan emelkedett a mai tudásának és gondolkozásának magaslatára, abból annyit tudnak, hogy egy hollandi hasonlattal éljek, mint a tehén tud abból, hogy hogyan kell tojást rakni. Irodalmi műveltségről szó sincs, és ha legalább az érdeklődésük maradt volna meg, hát megvigasztalódnék.

Szavaimat rövidre akarom fogni. Az én legmélyebb meggyőződésem szerint az egyetlen út egy nemzeti megújhodás felé csakis mélyre szántó, tág lelkű tanügyi reformon át vezethet, amely tanügyi reform nem csak a tanítás anyagát és mennyiségét, de egész szellemét változtatja meg a legtetejétől a legaljáig, az elemitől egészen az egyetemig. Egy ilyen új tanrendszerben a sportnak, mint a test, és a testen át a lélek nevelőjének tág tere kell, hogy nyíljék, amely összhangban áll nem csak a pedagógia, de az egyszerű emberi ész és természet követelményeivel is.

De íly reformot ne tessék tőlünk várni. Mi tanárok és tanítók, pedagógusok vagyunk. A mi szellemességünk a reform körül ki fog merülni abban, hogy még néhány tantárgyat beszorítunk a tanrendbe. Mi, ha tornáról és sportról lesz szó, mindig csak azt fogjuk mondogatni, hogy nekünk a tanítás céljaira az ifjúság minden percére szükségünk van. És ha majd megnyújtjuk a kötelező tanidőt a mainak duplájára vagy 10-szeresére, mi akkor is csak azt fogjuk mondani, hogy felfedeztünk még egy tárgyat mely nincsen kellő terjedelemben tanítva, és amelyből az ifjúság még mindig kevesebbet tud, mint a szaktanár és időt most sem nélkülözhetünk."

Fotó: Wikipédia - Fortepan