Kicsit több, mint két évtizede nevelek már gyerekeket, jól vagy rosszul, ezt majd az idő eldönti. Sok dolog miatt aggódtam, szorongtam, töltöttem miattuk álmatlanul az éjszakáimat – valljuk be, teljesen feleslegesen. A legtöbbről kiderült, hogy egyáltalán nem számít, hogy visszatekintve semmi, de semmi jelentősége. Az egyik ilyen a császárom volt. Tudom, mit beszélek, keresztülmentem rajta, nem is egyszer. Kicsit több, mint két évtizede nevelek már gyerekeket, jól vagy rosszul, ezt majd az idő eldönti. Sok dolog miatt aggódtam, szorongtam, töltöttem miattuk álmatlanul az éjszakáimat – valljuk be, teljesen feleslegesen. A legtöbbről kiderült, hogy egyáltalán nem számít, hogy visszatekintve semmi, de semmi jelentősége. Az egyik ilyen a császárom volt.

Az első fiam 19 évvel ezelőtt született, sürgősségi császárral. Biológiai baleknak éreztem magam, akit kibeleztek, kifiléztek egy asztalra kiterítve, miközben minden porcikám tiltakozott ellene. Az sem érdekelt, hogy a császár megmentette a fiam életét, és persze az enyémet is – ami azt illeti, ez hónapokon keresztül eszembe sem jutott. Bűntudatom volt, és úgy éreztem, kudarcot vallottam. Minden egyes természetes szüléstörténet, amit láttam a tévében vagy olvastam valahol, olyan volt, amint egy arculcsapás. Átkoztam a testemet, a heget és magamat, hogy a világ legszebb és legtermészetesebb dolgára sem voltam képes: megszülni a babámat.

Bűntudat, ok nélkül
Ott álltam egy újszülöttel, azt sem tudtam, mit kezdjek vele, a mellem begyulladt a tejtől, a testem megtört, és egyáltalán nem számított, hogy indokolatlanul érzek bűntudatot. Egyszerűen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy anyaként már a legelső lépésnél elbuktam.
A második fiam 18 hónappal később érkezett, és bár próbáltam természetes úton szülni, végül nem sikerült.

A bűntudat maradt, de annyira lefoglalt a két gyerekről való gondoskodás, hogy nem is tudtam végiggondolni, mit csináltam ismét rosszul. Csak az az érzés volt állandó, hogy nem vagyok elég jó anya. És valahányszor el kellett mondanom valakinek, hogy császárral szültem mindkettőt, szörnyű dühös lettem, mert azt hittem, bocsánatot kell kérnem miatta. Soha nem mertem büszkén elmesélni, mindig csak halkan, motyogva hadartam el: „Sajnos, császár volt.” Erre aztán mindig jött a kérdés: „Miért?”, amire minden válaszom így kezdődött: „Nem tudtam…” vagy „A testem nem volt képes…” esetleg „Akartam, de….”. Mindig csak: az én hibám, az én hibám, az én hibám.

Minden baba a pelusba csinál
Az elkövetkező években aztán rájöttem egy s másra. A babák, akik fájdalomcsillapítás vagy oxitocin nélkül, teljesen természetesen, hüvelyi úton, rózsaszirmokkal teleszórt kádban, levendula- és vaníliaillatban, lágy jazz-zenével a háttérben jönnek világra, ugyanúgy a pelenkába csinálnak, ahogy az enyémek. Ugyanazokat a hisztiket vágják le, ugyanúgy kiköpik a spenótot, rúgják a bőrt és buknak meg nyelvtanból, mint azok, akiket kirántottak az anyukájuk felvágott hasából 90 másodperccel azután, hogy az orvosok úgy döntöttek, nincs más megoldás.

Valójában nem számít, hogyan érkezünk a világra.

Tudom, mert a fiam egyetemi felvételi lapján sehol nem kell beikszelni, hogy hüvelyi úton vagy császárral jött-e a világra. Az első állásinterjúján sem fogják megkérdezni tőle, de még csak az önéletrajzába sem kell beleírnia soha.

Egyetlen anya sem kap kitüntetést azért, mert természetes úton szült, én is megleszek az elismerés nélkül. És kedves örökbefogadó anyukák? Fogadok, soha nem foglalkoztatok vele, milyen úton jött világra a fiatok-lányotok. Mert egyszerűen nem számít.

A biztonság fontosabb
Az utolsó fiam születésekor (programozott császár volt), olyan emelt fővel sétáltam be a kórházba, mint a sztárok szoktak a vörös szőnyegen. Nem volt bűntudatom, nem volt „mi-lenne-ha”, nem volt önmarcangolás, megaláztatás. Egyszerűen nem érdekelt.

Ahogy ott ültem az előkészítőben, egyszerűen csak hálás voltam minden ápolónak és orvosnak, akik egyetlen célt tartottak csak szem előtt: biztonságban megérkezzen a babám. Sikítottam örömömben (persze csak magamban), hogy olyan országban élünk, ahol olyan az egészségügyi gyakorlat, hogy ezt megtehetem, és biztonságban érezhetem magunkat akkor is, ha a testem nem képes megadni ezt nekünk. Abban a pillanatban, amikor ismét ott feküdtem a műtőasztalon, és az utolsó fiamat kivették a hasamból, hálát érzetem. És egy kis türelmetlenséget, hogy mikor végeznek már, és ölelhetem magamhoz a gyerekemet.

Forrás: a scarymommy.com cikke nyomán