Íme a bizonyítvány! Nem a fiamé. Az enyém. Van benne minden, 1 és 5 között. De azt ki mondja meg, hogy egy-egy osztályzat mögött milyen történet, milyen munka rejlik, vagy hogy egy számmal jelzett eredmény kinek mit jelent? A legmeghatározóbb emlékeim különben is a hármasokhoz kapcsolódnak...

Apám szigorú volt, jellemzően nem volt helye a közepes eredményeknek. Egy nap rajzból hármast kaptam. Titkoltam, ameddig lehetett, de mint tudjuk, minden kiderül egyszer. Legnagyobb döbbenetemre apám csak legyintett, és annyit mondott: Kit érdekel? Akkor fogtam fel, hogy én mindig a legrosszabbra számítok - és hogy apám mégsem olyan szigorú, mint gondoltam…

Csakhogy a főiskolán az átlagos matektudásommal mélyvízbe pottyantam. Analízis, operációkutatás, valószínűségszámítás...ilyen szörnyekkel kellett megküzdenem. Csak kapkodtam a fejem. Életem első néhány egyese még sokkolt ugyan, hiszen kudarcnak éltem meg, idővel viszont rájöttem, hogy ezek jelzések, hiszen lehetőség van a javításra, másrészt gyakorolhattam az elengedést is. Nem kell ugyanis tökéletesen sikerülnie mindennek.

Apám segített a felkészülésben, de ez számunkra ennél jóval többet jelentett: ez volt az egyetlen időszak, amikor meg tudtunk nyílni egymás felé. Ő a tanításommal, én az együttműködésben fejeztem ki a szeretetem. Számunkra ez nem csak a matekról szólt, csak úgy tettünk, mintha... Mikor megtudtam, hogy a szigorlat, amire annyit készültünk, hármasra sikeredett, azonnal felhívtam őt. Ezer év után először hallottam a hangján, hogy örül valaminek. Szinte mosolygott a hangja.
Az a hármas életem legfontosabb és legszebb osztályzata… 

Bőven akadtak azért jó jegyek is. Nem csak azért, mert alapvetően szerettem tanulni, hanem mert végre olyat tanulhattam, ami érdekesnek találtam, és jó tanáraim is voltak. 
A lényeg: az iskolai évek alatt jöttem rá, mi nem érdekel. Később arra is, mi igen. Ezekben az években tanultam meg felküzdeni magam, előfordult, hogy egyesről ötösre. Ekkortájt hittem el először, hogy nekem is sikerülhet. Az önbecsülésem a nulláról végre megindult felfelé. Igazán értékes időszak volt, és közben még jól is éreztem magam. Nem ez volna a lényege a tanulásnak?

Remélem, sok mai gyerek is meglátja a számára lényeges dolgokat, és azt még jobban remélem, hogy őket is meglátják majd a számok mögött.

Meglátják bennük a délutáni pluszmunkát, a könnyes kínlódást a jobb jegyért, a felkészítőket, különórákat. A rendszeres edzések mellett elért eredményeiket. A családi viszályok melletti szorongva tanulást, az emiatt félig sikerült házi feladatokat. Az éhesek és keveset alvók lankadva kipréselt figyelmét. Az eredmények mögötti végtelen prédikációkat. A nehezen megtanult, kevéssé megértett vers memóriába erőltetését. Az unalmasan leadott tananyagokkal megküzdés izzadságát. A pillanatokat, mikor érdeklődés és inspiráció született bennük - vagy épp kihunyt. A házik miatt elmaradt esti játékot, sírást, a kapkodó lefekvést, a szülők lelkiismeret-furdalását. A lelkesedést, ami aznap, számokban mérve csak 3-asra volt elég. 

Úgyhogy én idén is azt teszem, amit eddig. Megnézem a bizonyítványt, aláírom, aztán becsukom, megölelem a fiaimat, csak mert, és ünnepélyesen átvonulunk néhány gombóc fagyiért. Egye fene, most lehet 3 gombóc is.

 

Érdemes ilyenkor még többet beszélgetni a gyermekeddel, megnyugtatni, hogy ne stresszeljen a bizonyítvány miatt túl sokat:  a rendőrség is üzent a szülőknek, hogy bizonyítvány osztáskor jobban figyeljenek a gyerekekre, mert megnő a szökések, és az öngyilkosságok száma.

 

Fotó: Szülők Lapja