A szülőként eltöltött éveim sok olyan tapasztalatot és tanulságot adtak, melyek tudatában ma már sok mindent másképp csinálnék. Kevesebbet idegeskednék, és semmit sem sürgetnék. Többször feküdnék le aludni nappal, mélyebben megélném a pillanatokat, és nem venném meg azt a temérdek felesleges holmit...

Nagyobbik gyermekem már 15 éves, de már a kicsi is iskolás. Napi sétáim során elnézem a kisgyermekes anyukákat, és nosztalgiával sandítok a babakocsis édesanyákra. Milyen rég volt… Vajon most is ugyanúgy csinálnám…? Nem! Elmondom, miért.
 

1. Alvás, alvás, alvás!

A kialvatlanság volt a legkeményebb. Megdöbbentő, mennyire hátrasoroltam a pihenést, holott éjszakánként alig aludtam, és szó szerint szenvedtem az alváshiány tüneteitől. Amint nappal elaludt a fiam, nekem is azt kellett volna tennem, de maximalistaként elvártam magamtól, hogy azalatt, míg alszik, inkább élére állítsak mindent, port töröljek, pakolásszak, kádat takarítsak. Csak azért, hogy utána sírhassak a fáradtságtól. Két év alatt tízet öregedtem. Ma már máshogyan menedzselném az időm, és többet aludnék - minden más megvár. 
 

2. És az altatás…

Nagyfiam születése után 3 hét kellett ahhoz, hogy rájöjjünk: hason fekve tud elaludni. Mikor végre ez kiderült, a következő terv az volt, hogy „majd az ágyában alszik szépen egyedül”. Ez oda vezetett, hogy óránként kétszer keltem sziszegni, susogni és simogatni. Mikor aztán egy nap ülve elaludtam az asztalnál és a nappali séták során menet közben is kiestek képkockák, rájöttem, hogy ez nem ér annyit, hogy kikészüljek.

Onnantól kezdve aludt, ahol tudott, ha pedig felébredt, magunk közé vettem. Máris jobb lett minden. És mindenkit megnyugtatok: a fiam egy szép napon mindettől függetlenül is megtanult egyedül elaludni a saját ágyában. Amint megért rá.
 

3. Kakikuka, pelenkázó lap és egyéb csacskaságok

Mikor első fiam vártam, mindenfélét összevásároltunk. Nevetséges, de első és legfontosabb küldetésemnek azt éreztem, hogy vegyek egy pelenka-kukát. „Mi aztán nem szagoljuk!” Természetesen 5 percig volt használatban. Ahogy a pelenkázó feltét is. Miután megvettük és megszületett a gyerek, már fogalmam sem volt, miért kellett megvenni. Bárhol lehet pelenkázni - nélküle is! 
Amiből viszont bármennyi jöhetett: textilpelus! Rengeteg helyzetben hasznosnak bizonyult, néha még ajándékba is azt kértem a családtagoktól.
 

4. „Babakocsicsoda” helyett…

A babakocsiról csak annyit, hogy két típus vált be tökéletesen: az esernyőre csukható, ultrakényelmes, könnyű és olcsó babakocsi, és egy retro stílusú, teljesen egyszerű, de az óriási kerekeivel gyakorlatilag minden terepen remekül tolható (szintén használt) példány…

5. Szoptatás: stresszforrás helyett kapcsolódás legyen!

Ez már a kórházban megbukott. A nővérke tudálékosan érzékeltette velem, hogy nem így és nem is úgy kell, és különben is ne nyavajogjak, mert fog ez még jobban is fájni, de azon túl kell lenni és kész, és azért jó lenne, ha igyekeznék, mert megint fogyott a gyerekem… Én pedig, aki előre eltervezte, hogy minden tökéletesen és álomszerűen megy majd, végképp összetörtem. A gyermekem sírt az éhségtől, én pedig állandóan sírtam és bűntudatom volt, ami persze nem segített a tejmennyiség növelésében. 2 hét után tápszeres kiegészítés mellett döntöttünk. Később, mikor lelkileg sikerült elengednem ezt a görcsöt, egy ideig kicsit több tejem volt. Ennyit a stressz és a tejtermelés összefüggéséről. A következő gyermekemnél egyáltalán nem idegeskedtem és bőven elegendő tejem volt. Ekkor már csodálatos kapcsolódásként éltem meg a szoptatást, és a kisebbik fiammal 3 éves koráig meg is maradt ez a kötődési forma (persze akkor már csak bújásként, nem táplálék gyanánt), amiért hálás vagyok a sorsnak. De most már tudom, hogy ha tápszeres lett volna, akkor se történt volna semmi különös!
 

6. Folyamatos stressz és önostorozás

Természetesen ez nem mindenkire jellemző, de van az a típus, aki szereti ezzel kínozni magát. Nincs tejem, valamit rosszul csinálok...más anyukáknak ez olyan lazán megy...Tápszert kell adnom, vajon ezzel rosszat teszek?...Nem mesélek neki eleget...Tévét néz, pedig inkább énekelnünk kellene...Ma csak egyszer vittem ki...De ha kimegyünk, nem lesz ebéd...Muszáj takarítani, de addig nem tudok vele foglalkozni...És mozognom is kéne, és rendet rakni és festeni meg rajzolni…
Az igazság az, hogy ezeket soha senki nem kérte számon - a fiam pedig egészséges, kedves és éltanuló kamasszá cseperedett. Az önostorozás és idegeskedés kizárólag elpazarolt idő volt, amit derűvel is megtölthettem volna.
 

7. Hallgatni arra a bizonyos belső hangra

Mi nők már szülés előtt mindent elolvasunk mindenről. Aztán meghallgatjuk a folyamatos, kért vagy kéretlen véleményeket. Ez a külső „zaj” folyamatos, és akinek nincs elég önbizalma, nehezen hallja meg benne a saját belső hangját. Pedig nem szabad elveszítenünk a kapcsolatot önmagunkkal! Bárcsak több önbizalmam lett volna! Sokszor éreztem a választ, a megoldást egy-egy kérdésre vagy problémás helyzetre, de hagytam elúszni a dolgokat vagy azt tettem, amit másvalaki mondott, hogy elfogadjanak és megfeleljek az elvárásoknak. Utólag nagy százalékban kiderült, hogy helytálló volt, amit éreztem. Mindenesetre az évek során legalább megerősödtem és megtanultam kiállni a saját gondolataim mellett és hallgatni az ösztöneimre.
 

Fotó: Freepik