Fegyelmezés terén a leggyakrabban használt szülői frázisok az üres fenyegetéseken, negatív jelzőkön és az unásig ismételt, ezer éves fordulatokon alapulnak. Nem is csoda, ha legtöbbször hatástalanok, vagy ami még rosszabb, káros hatást gyakorolnak a gyerekek lelki fejlődésére. De akkor szidjunk-e egyáltalán, és hogyan fegyelmezzünk, hogy az ne legyen negatív üzenet? Ebben segít nagyszerű tanácsaival Dr. László Zsuzsa pszichológus.

Szülőként a leggyakrabban elhangzó mondatok

1.  A „mit ne csináljon a gyerek”: ne csapd be, ne zavarj, ne nyúzd, ne csináld....” 
2.  A „hányszor mondtam már, hányszor mondjam még, ezerszer megmondtam...” 
3.  A „soha nem figyelsz, soha nem teszed...” és a „mindig ezt csinálod, mindig elfelejted...” 
4.  A jelzők használata „olyan buta vagy, rossz vagy, megbízhatatlan, felelőtlen....” 
5.  A fenyegetés „...akkor nem fogod megkapni, nem mehetsz el, nem nézheted, nem használhatod”.

Így egymás után olvasva különösen érezhetjük a negatív üzeneteket. De a valóságban, amikor dühösek leszünk, mégis gyakran kiszalad a szánkon ilyen vagy hasonló mondat.

Nézzük meg, hogy mi a gond ezekkel a mondatokkal, és hogyan tudnánk átszoktatni magunkat valami másra!
 

1. A tiltás, azaz a „mit ne csináljon a gyerek” típusú mondatok

Ezekkel az a fő probléma, hogy a helytelen, nem kívánatos dolgot nagy érzelmi töltettel a gyerek figyelmének a központjába hozza. Például unatkozva lődörög a gyerek a lakásban, és elkezd valamivel csattogni. Ő észre sem veszi, de ha rákiabálnak, hogy most már hagyja abba, akkor gyors tanulás jön létre: ha csattogok, akkor történik valami. Lehet, hogy unatkozott, képzelődött, gondolkodott, amiből nem tudjuk, hogy született volna-e valami értelmes dolog. De azt tudhatjuk, hogy most már a csattogás értelmet nyert, jelentése van. Ha csattogok, akkor figyelnek rám, foglalkoznak velem.

A megoldás: tereljük el a figyelmét a nem kívánatos dologról, pl. próbáljuk a kívánt irányba terelni, vagyis azt mondjuk, amit szeretnénk, ha csinálna. Ha erre nem látunk esélyt, akkor csak zökkentsük ki, kérdezzünk tőle valamit, kérjünk segítséget, kérjük ki a véleményét valamiben, kezdjünk beszélgetni, meséljünk neki valamit.
 

2. „Hányszor mondtam már” – Azt jelenti: fárasztó vagy!

A „hányszor, ezerszer” mondatokkal valójában azt mondjuk és a metakommunikációnkkal azt a türelmetlenséget és fáradtságot mutatjuk a gyereknek, hogy terhes és fárasztó vele kell foglalkozni. Ami többnyire igaz is, mert ezek a mondatok akkor hangoznak el, amikor a rutint nem sikerül kialakítani. Ettől azonban a gyerek még összezavarodik, mert ő csak a mondatból kihangzó elutasítás érzékeli. Pl. Hányszor kell elmondanom, hogy rakd a szennyesbe a koszos ruhád?! Erre könnyen megkaphatjuk, hogy engem nem zavar, rakd el te, ha téged zavar, hagyjál békén stb. Vagyis a válasz határfeszegetés és viszont-elutasítás. Persze ilyenkor a szülő magára is dühös, mert amikor mondja, akkor is érzi, hogy a szavának nincs súlya.
A megoldás: Adjunk időpontot, időhatárt! „Még vacsora előtt vidd ki a szennyest.” (Vacsora előtt ne felejtsük el ellenőrizni.) Kérdezzünk: „Biztos, hogy ezekre a ruhákra nem lesz szükséged a héten, mert így sajnos, nem lesz kimosva." Hozhatunk szabályt is, pl. a mosógépet mindig vacsora után indítom be, akinek akkor nincs ott a ruhája, azé nem lesz kimosva. Ezt betartjuk és több szó nem esik róla. Nem veszekszünk, de nem is visszük ki a szennyest: így van esélyünk, hogy majd a következő mosásra jobban figyel. Megengedhetünk olyan mondatokat, hogy pl. „Milyen kár, hogy a piros pólod nem tiszta és most nem tudod felvenni.” De ha koszosan felvenné, akkor mondhatjuk: „Ez elég gáz, szerintem látszik rajta, hogy nem tiszta.”
 

3. „Te soha, te mindig…” - Azt jelenti: képtelen vagy!

A harmadik típus a soha-mindig állítás a gyerek képtelenségéről szól. Arról, hogy milyen „reménytelen eset”. Mivel általában ezt is erős érzelem kíséri a szülő részéről, ezért az üzenete is erős, „látom, tudom, hogy képtelen vagy rá.” A gyerek megtanulja, hogy mire képtelen, ezért nem is próbálkozik, feladja - és akár dacból, akár reményvesztettségből teszi, az eredménye ugyanaz. Leírja a dolgot, nem érdemes erőfeszítést tenni, Legjobb ezeket a helyzeteket kerülni. „Úgyse tudom megcsinálni.”. Ennek például tipikus esete a táskabepakolás.
Megoldás: nem csinálok meg semmit helyette, de ott vagyok mellette és biztatom, beszéddel segítem. Pl. „Gyere, mérjük le, hogy hány percig tart!" A gyerek indítsa a stoppert. Táskabepakolásnál állok a gyerek mellett és mondom: "Most tedd a táskát a székre, pakolj ki belőle mindent az asztalra, ellenőrizd, hogy üres, most vedd elő az órarendet... Szuper, minden kész. Nézzük meg az időt. Írjuk fel, hogy hány lépésből állt a bepakolás. Hová kellene az emlékeztetőt tenni, szerinted?" stb.
 

4. Azok a fránya jelzők – Személyeskedés, negatív üzenettel

A negyedik típus, amikor az egész gyereket, a személyiségét negatívan minősítjük. "Jaj, de buta vagy ügyetlen vagy, lusta vagy"...
Megoldás: a gyereknek mindig azt mondjuk, amilyennek látni szeretnénk. Vegyük észre, ha segít pl. valakinek és mondjuk azt, hogy milyen segítőkész. Ha nem segít, akkor soha ne mondjuk azt, amit nem szeretnénk pl. hogy nemtörődöm; mondjuk azt, hogy biztos nem vette észre, hogy a másik segítségre szorult. Tehát a pozitív viselkedéshez a pozitív jelzőket társítjuk és rögzítjük. A negatív viselkedést véletlennek tekintjük, mert nem feltételezünk rosszindulatot, negatív szándékot.
 

5. Fenyegetés – a legtöbbször üres frázis

Végül a fenyegetések. Ha az következményt jelent, akkor jó. Pl. A szennyesre visszatérve, "ha nem vitte ki, nem lesz kimosva". És itt zárjuk le, ne legyünk dühösek és ne mi vigyük ki. Ha mindenképpen ki kell vitetnünk, mert pl. holnap utazunk, akkor azt mondjuk, hogy vacsoráig vigye ki, és akkor addig nem adunk vacsorát, amíg nem tette meg. Más fenyegetésnek nincs értelme, leggyakrabban a vizuális média megvonása hangzik el, egy hétre, kettőre, egy hónapra stb. Ezekből több probléma is fakad, mint amennyi hasznot hoz. (Erről majd külön írok.) 

Az fontos, hogy ne fenyegetőzzünk dühünkben. Ha biztosak vagyunk benne, hogy az adott viselkedésnek kell, hogy következménye legyen, akkor olyanokat mondjunk (vagy akár kiabáljunk), hogy ennek következménye lesz, de előbb megnyugszom és átgondolom vagy majd apáddal/anyáddal megbeszéljük. 

 

Forrás: Dr. László Zsuzsa pszichológus
Fotó: Freepik