Nagyon érdekes levelet kaptunk, ám ezúttal nem óvónő vagy pedagógus, hanem egy édesanya írta meg gondolatait arról, mit változtatott a hozzáállásán, válaszul az iskola elvárások stresszhatására, és alkalmazkodva gyermeke lelki igényeihez. Váljanak ezek a sorok hasznára minden szülőnek és gyermeknek!

„Ahogy telnek az évek és a fiam egyre feljebb lépked az iskola évfolyamaiban, egyre inkább látom és érzem, hogy bár magabiztosnak mutatja magát, valójában erősen szorong. Itthon sosem vettük véresen komolyan az osztályzatokat, nem követelünk meg kitűnő átlagot, nem büntetjük semmilyen jegyért, inkább megbeszélés-pártiak vagyunk.

Szorongása sokkal inkább az iskolai rendszer hibáiból adódik, az alapvetően büntetés-párti oktatásnak "köszönhetően". Az iskolában előszeretettel alkalmazzák az egyeseket és kisegyeseket, különültetést, temérdek házit, sőt, elképesztő, de a sarokba állítást és gúnyos megjegyzéseket is.

Az évek alatt rájöttem, hogy ez ellen nem tehetek semmit. A rendszer ilyen most - és ilyen is marad. De ellensúlyozhatom!

Persze nem tekinthetünk el attól, hogy a jó átlag belépő egy-egy jobb középiskolába. Ugyanakkor visszagondolva, a legkevésbé befolyásoltak a jegyeim a boldogulásban. 

Valahol a kettő között kell hát megtalálnunk a „mi igazságunkat”. Elhatároztuk: nem a jegyekre fókuszálunk - lélekben megerősítjük és boldog embert faragunk belőle!
 

Amit tehetünk szülőként, hogy

- megerősítjük őt mindabban, amiben jó
- példát mutatunk életvitelben, szociális, családi és társasági helyzetekben
- a belső tulajdonságaiért és minden erőfeszítéséért megdicsérjük
- ragaszkodunk a családi hagyományokhoz, közös időhöz, beszélgetésekhez, hogy hazajönni és megnyílni előttünk érzelmi biztonságot jelentsen számára
- segítjük abban, ami nem az erőssége, hiszen azt sem hanyagolhatjuk el, amit kevésbé kedvelünk, ugyanakkor
- támogatjuk abban, amihez affinitása van és amit igazán szeret, hogy azzá válhasson, amivé szeretne...és lehetőleg ő legyen benne a legjobb.

Nem egyszer hallom, hogy ugyan miért kell ez, így gyenge és pipogya lesz a gyerek, meg "mi is így meg így nőttünk fel, aztán semmi bajunk". Nos, ezzel erősen lehetne vitatkozni... külön téma lehetne a rengeteg felnőttkori - gyerekkorból eredő - trauma, negatív hitrendszer és szorongás.
 

Mitől lehetne erősebb egy gyermek, mint attól, ha a személyisége alakulásának éveiben a szülei megalapozzák önbecsülését, önmagába vetett hitét? 
 

Elmondtuk a fiunknak, és még sokszor elmondjuk: egy-egy gyengébb jegy vagy kudarc az élet része és nem határozza meg azt, milyen ember. A fontos tanulmányi irányokban tegyen meg mindent, ami tőle telik, ám elsősorban ember legyen, méghozzá nagybetűs!

Ne fontoskodjon – hasznos legyen. Ne zajt csapjon – adjon a világnak. Nagy szavak, de mi ezt a mindennapok egyszerű mozzanatai során, szeretettel és őszinteséggel igyekszünk beléoltani."