Rengeteg apró részletre jól emlékszem a gyermekkoromból. De vannak mondatok, melyek a mai napig a fülemben - és a szívemben - visszhangoznak.

Mikor kicsi voltam, szüleim gondoskodtak arról, hogy igazán békés és biztonságos családi háttér vegyen körül. Ha bármi gond akadt, vagy olyat tettem, ami nem volt rendben, édesanyámmal meg lehetett beszélni, apám viszont gyakran tartott kiselőadást - amit akkor végtelenül untam, mára azonban világossá vált, mit miért mondott…

1. Nem nekem tanulsz, hanem magadnak és az életnek!

Hányszor hallottam ezt a mondatot! Értettem, de át nem éreztem. Bárcsak jobban megértettem volna, milyen fontos felkészülni a felnőtt élet kihívásaira. Egyes tanulmányokba több energiát fektettem volna, amit ma már munka mellett sokkal nehezebb pótolni...
 

2. Még egyszer meg ne halljam, hogy kinevetitek a tanárt!

Egy alkalommal, még felső tagozatban, énekórán nagyon unatkoztunk. Mikor az énektanár hangja megbicsaklott éneklés közben, páran elnevettük magunkat, amiért a tanárunktól beírást kaptunk. Akkoriban nem értettem, miért haragszik erre apám. Az egész olyan lényegtelennek tűnt. Mióta kamasz gyerekem van, és elmeséli, hogyan vihognak az órán, és milyen beceneveket találnak ki a tanárokra, sokszor eszembe jut ez az eset. Már egészen máshogy látom. 
Igaz, hogy a spontán eltörő nevetést nehéz elfojtani, és talán akkoriban a tanár is túl érzékenyen reagált – ám azóta észben tartom, hogy figyeljek azokra, tiszteletben tartsam azokat, akik előrébb vannak egy területen, mint én, és szívvel-lélekkel azon dolgoznak, hogy a tudásukból átnyújtsanak valamit. 
 

3. A legjobb, ha a magunk dolgával foglalkozunk, és a saját utunkat mi egyengetjük!

Ez a mondat teljes mértékben csak most, felnőttként nyert értelmet számomra. Két dologra utalt apám. Egyrészt nagyszerű, ha van támogatása az embernek (másoktól vagy az államtól), ám nem érdemes kimondottan számítani erre: érdemes úgy hozzáállni mindenhez, hogy ha kell, egyedül is meg tudunk állni a lábunkon, és legfőképpen magunkra számítsunk. Másrészt legyünk annyira elfoglaltak a saját életünk jobbá tételével és családunkra való odafigyeléssel, hogy lehetőleg ne maradjon időnk és energiánk mások életének figyelgetésére és kritizálására...
 

4. Mindent ki kell próbálni, mindent meg kell kóstolni!

Jópár sportot és hangszert kipróbálhattam annak érdekében, hogy megtaláljam, ami igazán nekem való! Sok mindent megmutattak, és sajnálták, ha valamit abbahagytam, de szerencsére nem akarták egyiket sem rám erőltetni. Hálás vagyok, mert így megtalálhattam azt a hobbit és sportot, ami igazán én vagyok! Anyámnak az evés terén már nehezebb dolga volt, de kitartóan és kedvesen kóstoltatott velem különféle ételeket, így végeredményben felnőtt koromra eljutottam oda, hogy egyáltalán nem vagyok válogatós, igazán változatosan táplálkozom. Ezt igyekszem átadni a gyerekeimnek is...egyelőre szintén kevés sikerrel, de nem adom fel.
 

5. Kit érdekel az a rajz hármas?!

Ez a mondat szinte közmondássá vált a családban. Apám nagyon szigorú volt a tanulmányaim kapcsán, ezért is volt nagy szó, hogy nem csinált belőle ügyet, mikor a napokig titkolt rajz 3-asom kiderült. Nagyon féltem, mit fog szólni, haragos lesz-e. Egészen elámultam, hogy faarccal aláírta a hármast, majd látva szorongásom, annyit mondott: „Ugyan már, kit érdekel a rajz hármas?! Itthon amúgy is gyönyörűen rajzolsz. A fontos tantárgyakra azért figyelj, oké?” Hatalmas kő esett le a szívemről aznap, és sokat jelentett számomra, hogy apám ugyan szigorú...de igazságos is.
 

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik