A szülés utáni depresszió nem feltétlenül látványos a külvilág számára, miközben az anya olyan mélységeket járhat be egyedül, hogy megfogalmazni is képtelen, vagy a bűntudat és a szégyen tartja vissza attól, hogy jelezze: nagy a baj. Anyaként nehéz belátni, hogy szükségünk van segítségre, de már az is segíthet, ha kimondjuk: ez sok, nem bírjuk. Levélírónk sorai életmentőek lehetnek a témában!

„Van, hogy az ember bizonyos eseményekre azt hiszi, az csak ’bárki mással’ történhet meg. Aztán egy nap ő lesz a ’bárki más’…

A gyerekeim aránylag gyorsan egymásutánban érkeztek. De azt hiszem, nem is ez a lényeg.

Eljutottam a kimerültségnek arra a szintjére, hogy voltak napok, mikor azt éreztem: nem szeretem a gyerekeimet. Szinte nehezteltem rájuk a létezésükért. Másfél év volt köztük akkor, és én sokszor éreztem azt, hogy nem bírom az anyaságot.


Nem bírtam a szünet nélküli pelenkacserét, vég nélküli szoptatásokat és etetést, és néha csak úgy elrohantam volna valahová, ahol egyedül lehetek, külső ingerek nélkül, felelősség nélkül, és kialudhatnám magam.
Közben persze emésztett a bűntudat is…de olyan is volt, hogy még ahhoz is túl kimerült voltam, és egyszerűen nem éreztem SEMMIT.

Ha róluk volt szó, persze mosolyogtam, és hallgattam mások dicséreteit, de belül ordítottam. Sokszor olyan fáradt voltam, hogy szó szerint az ájulás kerülgetett, és állandóan azt éreztem, hogy csak túlélek ébredéstől lefekvésig. 
Minden napszakban sírtam. Sokszor már azt sem tudtam, normális vagyok-e. Néha hagytam, hogy sírjanak és én is sírtam, őrjöngtem, a gardróbba bújva előlük.
Nem akartam az egészet.

Ezen a ponton talán sokan felhördülnek: "Hogy tudja egy anya nem szeretni a saját gyerekeit!?" 

Tudom, durván hangozhat, amiket leírtam - de éppen ezért tartott olyan sokáig, hogy erről bárkinek is beszélni tudjak.

Nem szóltam senkinek, hogyan érzem magam. Azt sem tudtam, hogy jogom van-e hozzá, vagy hogy miként fogalmazhatnám meg.

És egyáltalán kinek? 
Ki az, aki ne ítélt volna el egy anyát az ilyen gondolatokért? Egyedül éreztem magam.

A férjem mit sem sejtett erről, hiszen mikor hazajött, magamra feszítettem az álarcom. Nem akartam, hogy ismerje ezt az oldalam, még megbánta volna, hogy belevágtunk. Attól féltem, onnantól kezdve nem szeretne.

Egy nap eljutottam az út végére. Csak ültem a földön szétesve, és nem vettem ki őket a kiságyból. Azt mondtam, nem érdekel, bekakilnak, sírnak, elegem van, nem bírom, összeesek…nem csinálom tovább.

Aztán inkább felhívtam a szülésznőmet. Ő az egyetlen orvos, akiben bízom. Igazi nagybetűs Ember.
Abban a pillanatban, ahogy felvette a telefont, sírva fakadtam. Zokogva elmondtam neki mindent, mire ő azt mondta, hogy azonnal menjek be hozzá, soron kívül fogad.
Így is tettem. A szülés utáni depresszióról mesélt nekem. Úgy éreztem, végre valaki lát engem, és megért.

Igen. Egyike voltam azon nők millióinak, akik pontosan abban a pillanatban ugyanazt élik meg. Nem voltam őrült, csupán volt valami, amit nem tudtam egyedül megoldani.

De nem is kellett.

Addig beszélgettünk, míg azt éreztem, képes vagyok továbblépni a gödörből. Hálás vagyok neki. Felnyitotta a szemem: nem kell mindenkinek és mindennek megfelelni.
Ér segítséget kérni! 

Mert az, hogy segítséget kértem, a legnagyobb és legjobb dolog, amit tehettem a gyerekeimért anyaként!

A gyermekeim most 4 és 6 évesek. Mindennél jobban szeretem őket. Az életemet adnám értük, szemrebbenés nélkül. 
Azt szeretném, ha tudtád: nem vagy egyedül, és nem őrültél meg!  És nem kell, hogy minden nap így teljen. Mondd el valakinek, akiben bízol! A szíved megsúgja, ki az. Még ma. Beszélj róla, mondd ki, kérj segítséget!

Még MA jobb lesz! Meglátod."

 

 

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik