„Mindenhonnan az jön, hogy légy hálás a szüleidnek, amiért felneveltek! Kérdem én, miért is legyek hálás azért, ami a dolguk volt, és még abban sem brillíroztak? Azóta is keresem, ki is vagyok én, és ki lehetnék még valójában.” 

Milyen az, ha a szívünkben örök hiány a szoros szülő-gyerek kötelék? Fordíthatjuk ezt a fájdalmat a jövő szolgálatába? Egy elkeseredett, de előre tekintő olvasónk levele.

„Úgy gondolom, hogy a felelősség ott kezdődik, hogy amikor két felnőtt ember úgy dönt, hogy gyereket vállal, akkor egyrészt tisztában van annak felelősségével is, másrészt hajlandó az önmunkára, hogy a lehető legjobban nevelje fel a gyermekét és hogy jó példát adjon át. 

Ha már valaki hálás, akkor sem azért legyen, amiért felnevelték - hanem azért, ahogyan.
Tudom, hogy fárasztó és megterhelő eltartani és felnevelni egy gyermeket minimum 18 éven át, de könyörgöm, aki a gyermeknevelési minimumot hozta az élete során, az mire érdemel köszönetet? És akkor mi van a fizikailag is bántalmazó vagy súlyosan elhanyagoló szülőkkel?

Annak idején, mikor kiderült, hogy anyám babát vár (engem), apám nem akart engem, és végül elhagyta anyámat, ugyanakkor anyailag gondoskodott - és a mai napig is gondoskodik! - róla, hogy mindenünk, mindenem meglegyen. Anyám, aki meg felnevelt, még így is egész életét végigpanaszkodta, hogy milyen nehéz neki (pedig később volt párja is, akivel összeházasodtak, tehát nem egyedül nyomta).
Még én éreztem rosszul magam miatta. Mintha útban lennék, vagy feltartanám az életében. Talán csak próbált apa helyett is apa lenni, kicsit kemény lenni, és így sikerült neki...nem tudom. De sosem éreztem magam érzelmileg komfortosan, állandóan szorongtam, és a mai napig maximalista vagyok és mindenért bocsánatot kérek, mintha zavarnám a világot a létezésemmel.

Mindenhonnan az jön, hogy légy hálás a szüleidnek, amiért felneveltek! Kérdem én, miért is legyek hálás azért, ami a dolguk volt, és még abban sem brillíroztak?

Azóta is keresem, ki is vagyok és ki lehetnék még valójában.

Hálás legyek azért, mert ’ha ő nem lenne, én se lennék’? Vagy azért, mert egész életemen àt gyógyíthatom magam a gyerekkorom miatt, és ki tudja, fogok-e valaha normálisan működni?  

Nos, én mindent megteszek érte! Szakemberhez járok és falom az önfejlesztő könyveket, videókat. Miatta. De nem bánom, mert azért teszem, hogy a saját gyermekeimet teljes és kiegyensúlyozott emberként nevelhessem majd fel, és hogy soha az életben ne mondjam neki azt, hogy legyen hálás azért, hogy felneveltem - mert ez a dolgom!

Hálás lehet, akit várnak, akinek van hova hazamennie - és ezen nem a lakást értem. Hanem azokat a szíveket és ölelő karokat, melyekhez lélekben is hazatérhet.

Hálás lehet, aki nyugodt, szerető, támogató családi közegben nőtt fel, aminek a kereteit a szülei teremtették meg kemény munkával. 

Ilyen esetben kifejezhető a köszönet - de leginkább úgy vélem, a hála természetes módon alakul ki, és valójában NEM HÁLÁLKODÁS.

A gyermek hálája a későbbi odafigyelés, a szeretetteli jelenlét, egyfajta szívből jövő törődés és kommunikáció a szülő felé élete végéig - amit egészséges esetben nem kell kérni, sem elvárni. Ugyanis aki megtette, amit tudott és jól nevelte a gyermekeit, az részesül benne. (Ha nem, ott a gyerek személyiségzavar állhat fenn.)

Bárcsak érezhetném ezt. Az eszemmel tudom, hogy létezik, és látom is magam körül, de részem sajnos nincs benne. 

Ezt a hiányt viszont építőkockaként fogom használni: felépítem belőle a legjobb anya-gyermek kapcsolatot, mikor eljön az ideje, és egy lélek engem választ majd.

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik