Egyes napokon a legszörnyűbb emlékek kéretlenül is felvillannak. Kongó üresség. A semmit sem hozó reggelek szürkesége. Hideg kórházfal. Értelmetlen, gyűlölt ébredés. A gépek ritmusos csipogása. Egy apró arc. Várni azt, ami várhatatlan... Hogyan élhető túl a legnagyobb veszteség? Mibe lehet kapaszkodni? Milyen az út "felfelé", és mivé válhatunk az út során? 

Aznap a világ kifordult a helyéről. A légüres térben kerestünk valamit, aminek még lehet értelme. 
Egy fénykép maradt, és az, hogy megpróbálom elképzelni, milyen lenne ma. Néha még álmodom is vele, olyankor beszélgetünk, ami megnyugtat, és legalább kis időre oldja örökös bűntudatomat. 6 éves lenne.

 

Kínzó bűntudat, hiányzó válaszok

Ez az, amikor te vagy a bárki a „bárki mással megtörténhet” közhelyéből. Mint egy rémálom, amiből képtelenség felébredni. A bűntudat kegyetlen körmei, amik nem engednek: "Ha többet lettem volna mellette..."

És a kérdések...Vajon abban a rövid időmorzsában, ami nekünk adatott, adhattunk Neki bármit is? Hol járt, mit érzett abban a néhány öntudatlanul töltött napban, míg itt volt? Érzékelt bennünket? Szép volt-e, amit látott, jó volt-e, amit érzett? Örök titok marad - ahogy a miértek is.

Sosem éreztem haragot. De hinni...hinni nehéz volt. Hogy a megfagyott idő mégis továbbgördül, hogy az életünk még értelmet nyer, hogy ezután is vár még valami. 

Várt...

 

A veszteség után: légüres tér

Teljes bezárkózás. Értelmetlen szégyenérzet. Némaság.
Nem volt feladatom. Az anyatejem a csapba öntöttem zokogva. Hetekig ki sem léptem a kapun. Képtelen voltam az emberek szemébe nézni. Később, mikor már közlekedtem, abszurd volt a tudat, hogy szültem, mégis, mintha mi sem történt volna, ment tovább körülöttem az élet. Sokszor arra sem emlékeztem, hogy jutottam el A-ból B-be. Mintha két valóság keveredett volna. Miközben testem még küzdött a szülés utáni regenerációval, én már újra bejártam a munkahelyemre, ami szintén felfoghatatlan volt. Rettegtem a kérdésektől, a tekintetektől. A világ nem tudja, hogyan fogadja be vagy hogyan kezelje mindezt. Erről szólt minden napom. Rohantam haza, a szomorú menedékbe. Nem láttam magam nőként, nem viseltem el az érintést. Csak aludni volt jó, mert addig nem éreztem semmit.

És nem csak én szenvedtem, de a férjem is, a maga férfias, néma módján. Két évvel később, következő babánk születésekor szakad fel belőle mindaz, amit azóta is elnyomott, és persze a félelem, az aggódás.
Nők, anyósok, édesanyák! Ne feledkezzetek meg a férfiakról sem...!

 

Az elengedés nem tagadás!

A megoldás, a gyógyulás az elengedésben (vagy inkább megengedésben) és az alkalmazkodás képességében rejlik. 
A gyászt, ha elnyomjuk és csendre kényszerítjük, később csak erősebb lesz, és a legváratlanabb időpontokban tépáz meg. Tudatosítani kell, hogy nem szűnik meg, de megszelídíthető. Ma már, ha felvillan az emlék, megtanultam elébe állni. Engedem, hadd jöjjön. Sodorjon, csavarjon teljes erőből, mert ha elég közel van, meg tudom ragadni, és elengedni. Másként nem megy. Az életem része marad, ám évről évre könnyebb együtt élni vele.
 

Ki és mi segíthet igazán?

A szalmaszálakat, melyek kapaszkodót jelenthetnek, tudatosan kell keresni: gondolatok, kifejezési formák, melyek segít feloldani a mázsás terhet. Az önkifejezés módjai, jelentsen ez bármit.
A család, az ismerősöktől érkező és elfogadott szeretet, és egy szakember segítsége. 
A nyíltság, az összekapaszkodás. A szabadjára engedett könnyek és szavak. Egy ideig beszéljenek akár csak az ölelések; nem baj, ha a szavak később érkeznek meg. 
Azok, akik csendben, de biztosan mellettünk voltak. Nem kérdezgettek, nem nyaggattak, nem tanácsoltak semmit. Csak jelen voltak, segítettek, felmostak, bevásároltak, csendesen fogták a vállam, ha sírtam, időt adtak, megvártak. 
Bátorság a nevetéshez (sokszor csak a felesleges bűntudat tart vissza attól, hogy nevetni tudjunk), és bátorság a síráshoz...

Az elmúlás rávilágít a létezés örömére: még itt lehetek, nekem még van lehetőségem!
Az öröm, az élet értelme folyamatosan ott rejlik a jelenben, csak az ember képes évekig vakon járni-kelni a saját életében... A rendelkezésünkre álló idő hosszát nem feltétlenül szabhatjuk meg, de azt igen, mivel töltjük meg.

Legyen ünnepibb a hétköznapi! Vegyük észre, éljük meg mindazt, amire nekünk még van lehetőségünk! Ez a legkevesebb, ami jár a mi Angyalainknak azért, amiért minket választottak, és vállalták, hogy hamar útra kelnek. Megtanították nekünk, hogyan lássunk igazán a szemeinkkel - és hogy bárhonnan talpra tudunk állni.
Ez az elmenők ajándéka.

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik