Csodálatos írás az anya-lány kapcsolatról. A szeretetről, az elmúlásról, a kötődésről, a hiányról.

"Oly régóta szeretlek…" - mondta anyám a halála előtt, miközben egy rakoncátlan tincset söpört ki az arcomból.
"Tudom, anya…" - mondtam és megcsókoltam törékeny, a kezelésektől zúzódásokkal borított kezét.
"Honnan tudod?" – kérdezte.
"Onnan, hogy én is épp oly régóta szeretlek Téged." – válaszoltam.

Abban a pillanatban csak mi léteztünk: egy anya és a lánya. Nem egy Alzheimerrel küzdő asszony, és nem egy daganatos diagnózist elfogadni képtelen páciens – csupán anya. Az én Anyám. Aki akkor is megtett minden tőle telhetőt, hogy kimutassa a szeretetét a szavaival…vagy épp azzal, ahogy a hajam igazgatta.
Mert ezt teszik az Anyák.

Anyák napján annyi minden eszembe jut
Már hónapokkal ezelőtt elhagyta ezt a világot, és számomra ez az első anyák napja nélküle. Annyi minden eszembe jut vele kapcsolatban. Derűs lénye, a nevetése, ahogy apró csacskaságokon vihogunk… Eszembe jut, ahogy leviharzott a lépcsőn hétköznap reggelente, és kereste a cuccait, amiket „kölcsönvettem” tőle. Állandóan az őrületbe kergettem valamivel. De az is eszembe jut, hogy a pubertáskort után igazi anya és lánya párossá váltunk. Mint két igaz barát, vásárolgatni jártunk, boroztunk, megbeszéltük a világ dolgait. Emlékszem a napra, mikor a fiam megszületett - ő akkor is ott volt mellettem, hogy onnantól kezdve mindig bátorítson. Ha nehéz időszak jött a gyereknevelésben, biztosított róla, hogy az természetes, és bármit is hoz az élet, mindig túl fogom élni (természetesen igaza volt).

És a nap, mikor megkaptuk az Alzheimer diagnózisát
Emlékszem a napra, mikor együtt mentünk az orvoshoz, hogy elvégezzék a teszteket, és a haragra a szemében, mikor a pozitív eredményt megkaptuk. Emlékszem, ordítani tudott volna, mert azt hitte, hogy őrültnek tartom, és arra is, ahogy megfakuló, távoli tekintete napról napra távolibbnak tűnt, majd lassanként már arra sem emlékezett, hogy beteg. Eszembe jut a nap, mikor megtudtam: gyógyíthatatlan tumora van, és a dilemma: elmondjam-e neki egyáltalán. A hetek, amit ezután együtt töltöttünk, színeztünk, táncoltunk és egymás kezét fogva aludtunk. Az utolsó napok küzdelme, ahol anyám a fájdalmával, én pedig a kellő morfiumadagot visszatartó, érdektelen gondozókkal küzdöttem.

Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy még volt ereje ahhoz, hogy az utolsó napunkat kedvenc helyünkön, a tengerparton töltsük.
Szerencsés vagyok. Nem csak azért, mert ő az anyám. Hanem azért is, mert a sors megóvott attól, hogy az Alzheimer legkegyetlenebb, utolsó stádiumát végig kelljen néznem. Imáim meghallgattattak, és valami más, gyorsabb ragadta el őt, 6 héttel a diagnózis után.

 

 

Édesanyám elment…mégsem vagyok anya nélkül
Tudom, én csupán egy vagyok a sok millióból, aki mindent megtenne azért, hogy még egyszer hallja az édesanyja hangját. Ti, akik úgy érzitek, elanyátlanodtatok: hiszem, hogy ez nem így van!

Nem, nem vagyunk anyátlanok
Bár a kezüket már nem foghatjuk, nem vehetünk nekik virágot vagy vihetjük őket vacsorázni, de még mindig az édesanyánk lányai és fiai vagyunk! A különbség csak annyi, hogy a hívó szó elérkezett, és anyáinkat más feladatra hívta. Ez nem búcsú – ez csak egy „látlak még”!

De amire legfőképpen gondolok, az a nap, mikor Isten is úgy akarja, hogy újból találkozzunk. Akkor én is megérkezhetek a nagy, fényes kapuhoz. A hajam biztosan akkor is kócos lesz… ő pedig biztosan szeretné majd megigazítani a rakoncátlan tincseim, és így szól:

"Oly régóta hiányoztál…"
"Tudom, anya" – mondom majd, és megcsókolom a kezét.
"Honnan tudod?" – kérdi majd mindentudó mosolyával.
"Onnan, hogy én is épp oly régóta hiányollak Téged."

Akkor, egy áldott pillanatra, újra csak mi ketten létezünk majd, Anya és én, édesanya és gyermeke. Nem lesz fájdalom, nem lesz felejtés. Újra egy Anya lesz. Az én Anyám, aki akkor is megtesz majd mindent, hogy kimutassa, mennyire hiányoztam… Én pedig hagyom, hogy megigazítsa a hajam.
Mert ezt teszik a lányok.

Fotó: Freepik
Forrás: https://grownandflown.com